Élménybeszámoló

Négyszázezer „semmi”

Az év vége kapcsán több írós fórumon is szóba került a 2019-es év lezárása, és több blogbejegyzést is olvastam, aminek az évértékelés volt a témája. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy: „A francba, kellene ilyet írni, de miről? Nem írtam tavaly semmit…”

Aztán a Ceruzanyomok csoportban a többiek megszavazták, hogy a havi témánk legyen az évtized értékelés (erről majd később hozom a cikket) és ennek kapcsán kénytelen voltam tüzetesebben megnézni az elmúlt évemet is. Megdöbbentő élmény volt, mert rá kellett eszmélnem, hogy miközben azon nyűglődtem egész évben, hogy semmit sem írok… Valójában több mint négyszázezer(!) leütésnek megfelelő szöveget alkottam. O.O Tény, hogy ennek nagyjából kétharmada egyetemi beadandó, de azért akadt az irományok közt két befejezett novella, félkész novella és regény kezdemény/jelenet, szituációs és stílusgyakorlat, egypercesek és miegymás.

Szóval igenis írtam. Miközben attól szenvedtem, hogy épp válságban vagyok és emiatt nem haladok semmivel, valójában megállás nélkül alkottam és észre se vettem. Toporogtam, frusztrált voltam, egyre inkább kedvetlenné tett a gondolat, mennyiszer nem-írok ahogy teltek a hónapok és újabb pályázati határidők jártak le… Szóval minden elemével együtt megéltem a válságot, holott látszólag semmi okom nem volt rá. Ezek után akaratlanul is elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért volt mindez. Mitől szenvedtem egész 2019-ben és mi frusztrált folyamatosan, ha nem az, aminek ezt az érzést (=nem-írás) tulajdonítottam?

Végül arra jutottam, hogy bár a problémám több puzzle darabból áll össze, alapvetően egyetlen okban gyökerezik: menet közben elfelejtettem élvezni az alkotást.

A nagy kifelé figyelés közben teljesítménymutatók tömkelege alakult ki a fejemben, régről rögzült negatív hitrendszerek és félelmek sorjáztak elő a múltból és közben minderre még rá is pakoltam egy adag önmagammal szemben támasztott elvárást. Végül pedig ott álltam a csomag súlyával a vállamon és gyakran az összeomlás szélén egyensúlyozva nyüszítettem a haveroknak, hogy nem haladok semerre és hogy az írás nem is nekem való úgyhogy lehet inkább hagynom kellene az egészet a p*csába. Közben pedig szenvedtem attól is, hogy amúgy mennyire hiányzik az írás élménye és maga az alkotás.

Mint amikor gaz lepi el a kertet és megfojtja a többi növényt; lassan a negatív gondolataim is megfojtották azt a felszabadultságot és könnyedséget, ami miatt kölyökkorom óta imádok írni.

Ezen a ponton amúgy elkezdtem utána nézni a szakirodalomnak a teljesítményszorongásról, a maximalizmusról, a megfelelési kényszerről, az imposztor-szindrómáról meg ezer más dologról, ami a téma kapcsán eszembe jutott… Aztán rájöttem, hogy igazából ez nem az én asztalom és inkább meghagyom a nálam sokkal képzettebbeknek, hogy lélektani oldalról magyarázzák a hasonló jelenségeket, én pedig megmaradok a laikus önreflexió szintjén. Így viszont csak egy kérdés maradt; Mégis miért éreztem 2019-ben végig azt, hogy egy büdös sort se írok?

A suli nem számít

Valamiért amikor arra gondolok, hogy „írok” az egyetemi beadandókat eszembe se jut alkotó folyamatként számon tartani. Pedig minden alkalommal büszkeség tölt el, amikor egy tanárom megjegyezi, hogy mennyire könnyű és élvezetes volt olvasni a leadott esszét, cikket. Igaz, hogy amikor szakmai szöveget ír az ember, akkor jó eséllyel egészen máshogy használja a szókincsét és más mondatszerkezeteket, logikai íveket használ, mint mondjuk egy novellánál, azért „kikapcsolni” mégsem tudod önmagadat. Én legalábbis képtelen vagyok teljesen átállítani az agyamat és épp emiatt már többször észrevettem, hogy a legjobban sikerült beadandóim megírása közben ugyanazt a flow-élményt tapasztalom meg, mint amikor novellát vagy regényt írok.

Igaz tehát, hogy a végeredmény teljesen más (főleg funkcióját tekintve), de mégiscsak ugyanabból a kreatív energiából merítek alkotás közben, mint amikor „szórakoztató” szöveget írok. Persze novella vagy regény megjelenés ebből aligha lesz. De nem lesz megjelenés egy blogbejegyzésből sem, nem igaz?
Más szóval nem csoda, hogy 2019-ben eszembe se jutott ezeket az alkotásokat is figyelembe venni, de így utólag végig gondolva a dolgot mégis arra jutottam, hogy igenis írás és kreatív alkotás ez is. Legalább az a része, amit élvezek megírni – és amit a tanáraim is valószínűleg élvezettel olvasnak, hiszen ki is emelik az értékelés során a gördülékenységet, mint pozitívumot.

Nincs megjelenés = Nincs teljesítmény

Persze a két dolog között nincs összefüggés, egyik állítás nem feltétele a másiknak. Valamiért az én fejemben mégis összekapcsolódott a két dolog és egy ideje makacsul kéz a kézben járt. Egészen idén januárig, amikor néhány véletlen összjátéka (és főleg egy selyemfestő workshop) rádöbbentett, hogy mekkora tök vagyok, amiért automatikusan összekötöm ezt a két dolgot és ezzel irreálisan nagy nyomást helyezek saját magamra.

Kifacsart egy dolog, hogy az Arckönyvnek hála az emberek hajlamosak egy csomó mindent (sokszor gondolkodás nélkül) megosztani a fél világgal, amit egyébként néhány éve lehet, eszükbe se jutott volna „kiteregetni” a nagyközönség elé. Ráadásul elvárás lett, hogy minden amit kiposztolsz legyen trendi és szuper, olyan teljesítmény, ami „számít”. Persze ezen a ponton belemehetnék abba, hogy ez a jelenség azért jóval komplexebb ennél a kijelentésnél és hogy megjelent mostanában sok kezdeményezés, ami a mainstream posztolási szokásokkal szembe helyezkedik; az egészségesebb magánélet-önmárka egyensúly kialakítását valamint a valóság „tökéletelenségének” felvállalását segíti elő… De ezt most hagyjuk, ilyen cikkel igazából tele van a világháló és a szakmai lapok is, hiszen mostanra mindez a hétköznapi élet problémájává nőtte ki magát.

Én jelen pillanatban mindössze annyira szerettem volna idehozni a témát, hogy rámutassak; a facebook nekem betett tavaly. Persze a problémának csak az egyik forrása volt a számtalan (amatőr) írós csoport, de mivel ez volt a kiváltó ok, fókuszáljunk most erre. Az utóbbi években ugyanis – én úgy érzékelem – megjelent egyfajta trend, hogy az íróasztalnak, céltalanul írni ciki. Minden novellával pályázni kell valahová (különben minek írod az adott történetet?), vagy legalább ki kell rakni azt a netre. Mert ha nem így teszel, akkor miért is fektetted feleslegesen bele az energiát az adott írásba?

A válasz egyszerű: Mert élveztem. Ennyi.

Valamiért ezt az egyszerű tényt mégis szemelől tévesztettem az utóbbi időben és a kívülről jövő számtalan impulzus hatására én magam is elkezdtem azt érezni, hogy ha valamit csak az élvezet kedvéért írok, magamnak, akkor arra kár is volt időt pazarolni. Ha nem ragadok meg minden lehetőséget és adok be folyamatosan novellákat pályázatokra, akkor valamit rosszul csinálok és elpazarolom a lehetőségeimet. Ez a gondolat őrült nagy súlyként telepedett rám, amíg rá nem jöttem, hogy nagy francot, egyszer már álltam ennek a szakadéknak a szélén.
Persze ha megfog egy pályázatban valami, ha bekattan egy ötlet, vagy ha a kiírással fejben játszadozva arra jutok, hogy mégiscsak leülök írni… Tök jó. Még ha végül nem is leszek kész határidőre, vagy nem érek el eredményt a beadott művel, legalább élveztem az alkotást. Viszont ha ez az élvezet nincs benne az egészben, csak a „kvóta” kedvéért teszem le a seggemet és írok minden szembejövő pályázatra valamit, mert ezt így kell csinálni… Akkor igazából cseszhetem az egészet és tárt karokkal üdvözölhetem az írói blokkot, a depressziót meg az ezzel együtt járó gyomorgörcsöt. Főleg akkor, amikor év végén ismét szembesülök vele, hogy a francba, már megint nem írtam x pályázatra, ahogy megígértem magamnak. Ja, hogy közben amúgy két-három-négy-…-sok novella ott csücsül a gépemen, csak azok nem lettek beadva sehová, mert nem illettek egy tematikába se, vagy határidő után jött az ihlet? Az nem számít. Ha még publikálva sincs sehol mert csak magamnak írtam őket szórakozásból, akkor végképp nem érnek semmit. Apelláta nincs.

Ami nem „zseniális” az meg sem történt

Tehát ha valamit mindössze gyakorlásként írsz, esetleg azért, mert ki szeretne szabadulni a fejedből egy gondolat és papírra kívánkozik, holott se füle, se farka, se története, se célja de még csak egy páratlanul zseniális világ- vagy karakter-eleme sincs… Inkább tedd félre és ne vesztegesd vele az idődet? Persze ez alighanem megint csak az én gondolkodási defektem, de mostanság azt érzem, az amatőr és fél-amatőr írós körökben kialakult egy trend, hogy megjelenésre kell írni. Ráadásul mintha minden írásba kötelező elem lenne az a valami, amivel kitűnhet az ember egy pályázaton és nyerhet, kötetbe kerülhet.
Eredményt érhet el.
Én mostanság jöttem rá megint, hogy számomra eredmény az is, ha egy írásnak van eleje, közepe és vége. Meg az is, ha úgy állok fel a két órás vonatút végén a gép mellől, hogy „Jé, már ide is értem? Észre se vettem írás közben, hogy ennyi az idő.” Vagy ha néhány nap múlva, amikor újra megnyitom a félbehagyott történetet, hogy folytassam, akkor egy-egy bekezdést visszaolvasva mosolyra szalad a szám és az a jóleső érzés fog el, hogy de jó lesz folytatni az írást. Függetlenül attól, hogy az mennyire egyedi, zseniális vagy világmegváltó.

 

Összefoglalva az egészet azoknak, akik még nem aludtak bele az olvasásba, vagy menekültek világgá: januárban egy borzasztóan élvezetes selyemfestő workshop hirtelen ráébresztett, hogy ideje lenne kipucolnom a fejemből a saját irreális elvárásaimat. Félretenni a munkában megszokott teljesítménymutatókat és költség-haszon kalkulációkat és újra megtalálni azt az élvezetet az alkotásban, amit elveszítettem. Kiásni Gyerek-Rékát a hétköznapok felnőttsége alól és a megjelenés hajszolása helyett megint megtalálni a saját játékosságomat és azt a „céltalan” könnyedséget, ami miatt számomra élvezet maga az írás, az alkotás folyamata.
Szóval röviden; ideje megkeresni magamban a kamaszkori hozzáállásomat.

Mindez nem azt jelenti, hogy szerintem pályázatra írni rossz dolog és én márpedig mostantól soha, semmit sem fogok pályázatra beadni. Azt sem állítom, hogy tanulni vagy írástechnikával foglalkozni olyasmi, ami megöli a kreativitást és az alkotás örömét. Sőt!
A visszajelzés hasznos, a folyamatos fejlődés pedig ezen a téren is borzasztó fontos, ha az ember szeretne egyről a kettőre jutni. Csak közben azt nem szabad elfelejteni, hogy ugyanilyen fontos az is, hogy élvezd, amit csinál. Hogy ne aludjon ki a magaddal szemben támasztott elvárások, a képzeletbeli kvóták és a külső dolgok hajszolása közben az a belső tűz, ami miatt jóleső érzés leülni a laptop elé vagy tollat, ceruzát fogni és alkotni.

Én ezt felejtettem el 2019-ben. 🙂 Remélem 2020-ban nem fogom elkövetni ugyanezt a hibát. 😉

Olvasnál még?

1 hozzászólás

  1. […] nem akartam évösszegzést írni, mert úgy éreztem, nincs miről, aztán mégis megszületett a Négyszázezer „semmi” című bejegyzésem – és vele együtt sok-sok elhatározás az idei évre. Örömmel […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük