Élménybeszámoló

Ég veled 2020, Isten hozott 2021!

Borzasztó sokat merengtem azon, hogy lehetne elindítani egy évértékelést 2020-ról másként, mint a nyilvánvaló megállapítása: őrült egy éven vagyunk túl. Igazából írhatnám, hogy szar évem volt, de bármennyire meglepő, nem lenne igaz. Karácsony előtt, amikor leültem a kinyomtatott YearCompass füzetemmel végignézni az évemet és megfogalmazni a 2021-es terveimet szent elhatározásom volt, hogy ha a fene fenét eszik is ki fogom a sok idei szutyok alól vakarni azt, amit 2020 adott és nem elvett. Persze ez nem ment könnyen: a rossz dolgokra állítólag evolúciósan könnyebb visszaemlékezni. Szóval a naptáram mellé előszedtem a Hálanaplómat is, aztán fogtam egy papírlapot és elkezdtem összeírni a jó dolgokat az idei évből. Bár az első öt-tíz emlék alig akart a papírra jönni, bő fél óra után azon kaptam magamat, hogy folynak belőlem a szavak és megtöltik a papírt.

Nem mondom, hogy 2020 felhőtlen év volt, mert nem volt az. Májusban nem hittem, hogy ép ésszel végig fogom tudni csinálni az évet. Nincs mit szépíteni a dolgon: kicseszettül utálom, ha nem áll rendelkezésemre elég információ ahhoz, hogy egy szituációt reálisan fel tudjak mérni. Márpedig idén szinte semmiben nem lehetett biztos az ember és baromi nehéz volt pár hétnél hosszabb távlatokban gondolkodni. A mindent átható félelem, bizonytalanság és keserűség engem is elért és megbénított. Az első hetekben még nagyjából sikerült egyben tartanom a dolgaimat, aztán jött a lelki-cunami.

A legrosszabb az volt, hogy folyamatosan azt hallgattam mindenkitől, hogy mennyire jó nekem, biztosan élvezem a helyzetet. Elvégre nem veszítettem el a munkámat. A párommal együtt lehetek home office-ban, így nem vagyunk kitéve a veszélynek, hogy elkapjuk a vírust. Úgyis évelején költöztünk össze, legalább van időnk egymásra. Egyébként is introvertált vagyok, biztosan élvezem, hogy most nem kell senkivel találkoznom.

Mindebben volt igazság. Meg rengeteg olyan általánosítás, amivel egyszerűen nem volt lelkierőm szembe menni. Hiába tudtam, hogy baromság: egy-két hét után lelkiismeret-furdalásom volt, amiért (sokakkal ellentétben) ilyen „marha jó” dolgom van és én mégis pokolian érzem magamat a bőrömben, sőt, legszívesebben bebújnék a takaró alá és nem jönnék elő, amíg végre nincs ennek a bolondokházának. Mocskosul szar tavaszom volt.

Mégis elég volt egy rózsaszín toll és nagyjából másfél óra ahhoz, hogy majdnem három oldalt teleírjak az idei pozitív élményekkel és emlékekkel. Előrébb vagyok, mint ahol tavaly ilyenkor voltam. Újra megtanultam (vagy legalábbis megtapasztaltam), hogy a boldogság nem egy konstans állapot vagy egy végcél, amit el kell érned és aztán minden szép és jó lesz. Majd. Valamikor. Nem, a boldogság számomra idén is a napról-napra észrevett és megért apró örömök összessége volt.

Nem állíthatom, hogy végig sikerült optimistának és pozitívnak maradni, mert ez nem lenne igaz. De úgy érzem, a számomra legfontosabb emberek segítségével sikerült minden szar ellenére a lehető legtöbbet kihoznom ebből az évből. Szerintem idén mindenki beleadott apait-anyait abba, hogy felszínen maradjon, én pedig mocskosul hálás és szerencsés vagyok, amiért kiderült, vannak az életemben emberek, akikkel bármilyen viharban egymásért nyúlunk, ha kell, ha a másik süllyedne. Tamás és Csimut nélkül nem tudom, hol lennék jelenleg. Valószínűleg felálltam volna egyedül is, de örülök, hogy nem kellett egyedül lennem ebben a krízisekkel teli évben.

Úgy érzem, idén az egész világ megborult egy kicsit, mert mind olyasmivel kerültünk szembe, ami új volt, ijesztő, hatalmas, ismeretlen és sokszor fájdalmas. Hálás vagyok, hogy mi ott tudtunk lenni egymásnak. 🙂

Ráadásul az írós terveimet is egészen jól sikerült tartanom.

2019 végén nem akartam évösszegzést írni, mert úgy éreztem, nincs miről, aztán mégis megszületett a Négyszázezer „semmi” című bejegyzésem – és vele együtt sok-sok elhatározás az idei évre. Örömmel jelenethetem, hogy még ha nem is maradéktalanul, de úgy érzem, sikerült megvalósítanom, amit elterveztem.

Újra megtaláltam magamban a kiskamaszt, aki évek óta kétségbeesetten vágyott rá, hogy elvárások és kvóták nélkül, ismét az élvezet, a játék és a felfedezés kedvéért írhasson. Előástam azt a belső magot, ami miatt írni kezdtem, ami miatt mindig azt éreztem, muszáj újra és újra tollat/billentyűzetet ragadnom és történeteket mesélni. Hálás vagyok Csimutnak, aki megadta a kezdő lökést ahhoz, hogy újra felfedezzem, mennyire jó dolog pusztán az írás öröméért leülni és alkotni.

Az idei év írós élményeiből született meg a kilencedik ceruzanyomok cikkem december elején arról, mit jelent számomra a siker, amikor írok. Ezenkívül született idén sok-sok novellám is: néhányat csak magamnak és az asztalnak írtam, néhányat már most is olvashattok a blogon. Sőt, kettő valószínűleg jövőre majd az Aranymosás Irodalmi Magazinban is megjelenik. 🙂 Ez utóbbi két novellát a Leírás Kurzus alatt írtam, ahol rá kellett döbbennem, hogy ha igazán elhatározom magamat, akkor igenis tudok működőképes novellát írni, ha kell akár egyetlen hét alatt is. Borzasztóan felszabadító élmény volt ezzel szembesülni. 🙂

2020 minden téren tanulságos és kihívásokkal teli év volt, ami egyik kezével adott, a másikkal elvett.

Bár még nem tudom, hogy mit fog hozni 2021 – remélek. Méghozzá a legjobbakat, mert sok-sok tervem van az évre. Elég konkrét tervek, de azért az idei év tanulságait is beépítettem: ezúttal havi bontásban fogok haladni, hogy minden újabb elsején rugalmasan át tudjam gondolni a helyzet függvényében a lehetőségeimet. Izgalmas időszaknak nézek elébe, hiszen ennyire dinamikus célkitűzést még csak egyszer próbáltam kivitelezni, akkor nem ment. De majd idén!

Sajnos se tündérkeresztanyám, se varázspálcám nincs, hogy megszabaduljak 2020.12.31. éjféllel mindentől, ami 2020-ban nehézséget jelentett és időről időre padlóra küldött. De továbbra se vagyok egyedül és van rózsaszín tollam is, amivel ha a fene fenét eszik, akkor is be lehet vésni a naptárba minden olyan dolgot, ami segít megőrizni a hitemet és emlékeztet arra, hogy bármi történt 2020-ban (és bármit hoz 2021), nem sodródtam távolabb a céljaimtól. Csupán kénytelen voltam megállni, alternatív útvonalakat és megoldásokat keresni, szemléletmódot finomítani és átgondolni: kikre és mire van energiám még egy világméretű krízis közepén is.

2020 olyan volt, mint az a bizonyos gondolat-játék, aminek során el kell döntened, mi az a pár személyes tárgy, amit megpróbálnál kimenekíteni az égő otthonodból még akkor is, ha ezzel a saját bőrödet viszed vásárra. Sokszor leültem már átgondolni a fenti kérdést, még listát is írtam, hogy melyik tárgyaimhoz ragaszkodok igazán. Most pedig (egyetemi analógiával élve) megvolt a gyakorlati órám. Nem tárgyakkal, sokkal inkább emberekkel, hobbikkal és alapvető tevékenységekkel kapcsolatban kellett kitalálnom, hová akarok energiát csoportosítani, amikor valódi áldozatot kíván, hogy jelen legyek valahol/valakivel fejben és lélekben.

Tudjátok mi a legjobb? Hogy életemben először érzem azt: jelesre vizsgáztam az élet iskolájában és büszke vagyok magamra. 🙂 Nem hiszem, hogy 2020-at ennél jobban ki tudtam volna maxolni akár magánéletben, akár az írásban. 🙂

Szóval jöhet 2021. Kíváncsian várom, mit fog hozni.

Olvasnál még?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük