Nyúz egy ideje a facebook, hogy régen posztoltam bármit is az írós oldalamra, de az igazság az, hogy nem nagyon volt mostanában mit kitenni, legalábbis írással kapcsolatban.
2025 első fele szétrúgta a hátsómat minden téren, valójában úgy érzem, még mindig csak próbálok magamhoz térni a sorozatosan érkező sokk élmények után. Az elmúlt hónapokban még naplót sem írtam, nemhogy bármi mást. Pedig voltak idénre kurzusok betervezve, mostanra már legalább három hónapja azon a regényen kellene dolgoznom, amit júliusban a nyári regényfejlesztés táborba akartam magammal vinni és aminek a vázlatához február óta hozzá se nyúltam.
Aztán jött az élet, ahogy szokott, a tervek mentek a polcra én meg pillogok március óta, hogy oké, most akkor mi van a kis valóságommal? Ez a blogbejegyzés a második leghosszabb összefüggő dolog, amit március óta írtam és még mindig meglep, hogy sikerült összehozni. Legalább egy évtizede nem fordult elő, hogy ennyire elapadtak a szavaim és még a naplóm felett is csak ültem gyakran az üres papírt bámulva. Általában pont, hogy krízis helyzetekben írok a legtöbbet, de ez most úgy fest egy másfajta krízis (volt?), mint amihez az agyam az évtizedek során hozzászokott és így másfajta megoldást követelt a feloldása. Ami számomra is elég nagy újdonság, eleinte nem is nagyon tudtam mit kezdjek a szituációval.
Van egy mondás, ami főleg áprilisban sokszor eszembe jutott, állítólag indián eredetű, amit sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudok, lévén a neten találkoztam vele. Mindenesetre így szól:
„Ha elfáradtál állj meg, és várd meg, amíg a lelked utolér.”
Na én megálltam, mondanám, hogy önként és dalolva, de attól tartok, ennél prózaibb volt az ok: Valamikor április közepén menthetetlenül kicsekkoltam fejben úgy két hétre és csak sodródtam. Ami meg kell mondjam, nem volt a legjobb érzés, úgy nyolc éve fordult elő utoljára és még mindig nem csípem a dolgot.
De legalább közben a lelkem szépen beért, letelepedett mellém és most épp jól megvagyunk, még akkor is, ha egyelőre nem hajlandó szavakban kommunikálni. (Bár ezután a bejegyzés után már ebben sem vagyok egészen biztos, meglátjuk majd a következő hetek mit hoznak írás terén. Azt mindenesetre jó jelnek tekintem, hogy ma végre elővettem a februárban félretett jegyzeteimet és nem kaptam tíz perc után lefagyós-befrusztrálódós blokkot az írás gondolatától.) Lényeg a lényeg: más médium felé terelt az alkotási kényszer – ami a kicsekkolás után váratlan erővel ütötte fel a fejét és végül akár a források szokták, megtalálta a maga útját. 😊
Januárban megfogadtam, hogy idén kitalálok valamit a mérhetetlen mennyiségben felhalmozott „túl szép, hogy beleírjak” füzetem és az őrizgetett matricáim számára, mert ideje használni is a szép dolgokat, amiket az évek alatt összeszedtem magam köré, nem lehet mindig csak a ködös „majd valamikor” idejére tartogatni őket. Úgyhogy elkezdtem scrapbookingolni, avagy junk journal oldalakat készíteni – valójában még nem jöttem rá, mi is pontosan a különbség a két dolog/irányzat között, ha valaki esetleg tudja, nyugodtan árulja el nekem is.
A bejegyzés apropója pedig pont ez: az elmúlt két hétben összegyűlt annyi olyan munka, amit már úgy éreztem, megéri megosztani a tisztelt publikummal, és még ha írást most nem is tudok elétek tárni, legalább megmutathatom, hogy azért az alkotás nem csekkolt ki a szavakkal együtt az életemből.
Íme a mini galériám, fogadjátok szeretettel. 😊 Remélem, hamarosan (talán a nyári tábor után?) már valami olvasni valóval is szolgálhatok majd. 😉
