Ceruzanyomok

Ceruzanyomok #4 – Író a történet mögött?

Sajnos eléggé elmaradtam a körblogolással, pedig Eliza nagyon érdekes témát vetett fel még február elején: Írók, avagy az álarcos történetszereplők.

Vagyis hogyan éljük meg azt, amikor az olvasók azonosítanak minket a karaktereinkkel. Foglalkozunk egyáltalán a dologgal, miközben épp írunk, vagy amikor eljön a pillanat, hogy nyilvánossá tegyünk egy történetet? Egyáltalán mit gondolunk erről az egész jelenségről? Fontos? Egyáltalán nem az? Jelen van egyáltalán az író a történeteiben? Vagy nekünk aztán teljesen mindegy, mit gondol az olvasó?

Végre volt időm letenni a fenekemet és összeszedni a gondolataimat a téma kapcsán. 😊 A cikk végén szokás szerint megtaláljátok a többiek kapcsolódó bejegyzést is.

Az első benyomás – szóban és írásokon keresztül

Amikor Eliza felvetett a témát azonnal eszembe jutott legalább egy tucat olyan anekdota, ami arról szól, hogy azonosítottak valamelyik karakteremmel, vagy azt hitték, hogy velem is biztosan megtörtént az, amiről írok. Voltak egészen bájos félreértések és ötletek, amikor jót mosolyogtam a felállított teórián, és voltak rém ciki pillanatok is. Ráadásul teljesen biztos vagyok benne, hogy az esetek nagyobb részéről nem is tudok, és ez valószínűleg így van jól. 😅

Szerintem ez az egész azonosítás olyan legtöbbször, mint az első benyomás. Ha találkozol valakivel, aki maximum annyit tud rólad, hogy XY ismerőse vagy, akkor valószínűleg nem téged fog először látni az illető. Sokkal valószínűbb, hogy lesz egy előzetes képe rólad: vagy az alapján, amit hallott rólad korábban (akár XY-tól), akár egy jellegzetesség miatt, ami elsőként felébreszti a tudattalan emlékeit, amikor megismer téged. A lényeg, hogy valószínűleg betesz egy kategóriába, amíg jobban meg nem ismeritek egymást. Ezzel nincs is semmi gond, amíg később felül tud emelkedni mindenki az első benyomáson és újragondolni a skatulyákat.

Az is igaz, hogy általában mindenkinek van lehetősége valamennyire hatni arra a képre, amit az első pillanatban kialakítanak róla, de csak korlátozottan. Viszont azt sajnos el kell fogadni, az ilyen próbálkozások sikere mindig csak részben fog rajtad múlni, nagyobb részben pedig a befogadón. Sajnos ha ebbe a jelenségben igazán bele akarnék menni, az elég messzire elvinne az eredeti témától, úgyhogy visszafogom magamat és maradjunk most annyiban, hogy elfogadjuk ezt a kijelentést igaznak.

Úgy gondolom, hogy nagyon hasonló a helyzet az alkotások esetében is. Egy téma megközelítésén (főleg ha megosztó vagy nehéz témáról van szó) és feldolgozásán rengeteg minden múlik; mind-mind hat arra, hogyan fogadja egy olvasó az írást. De ennyi. Hogy aztán hogyan dolgozza azt fel, mit lát a sorok közé és miként értelmezi a művet? Az már nem rajtunk múlik. És sajnos ebbe a „nem rajtam múlik” kategóriába esik az is, hogy azonosítanak-e az olvasók egy-egy karakteremmel.

Távolság olvasó és író között

Nekem az a tapasztalatom, hogy akik igazán ismernek azok nem azonosítanak a karaktereimmel, vagy hiszik azt, hogy egy-egy elem vagy csavar biztos az én életemből származik. Épp ők azok, akik meglepően pontosan látnak engem az írásaimban: felismernek mintákat, jellemvonásokat, vagy épp gondolatokat. Ők azok az emberek, akik érzik mik azok a dolgok, amiket valóban magamból írok bele egy-egy művembe és hol engedem szabadon a fantáziámat – és épp ezért ők azok, akik nem is próbálják magyarázni vagy megfejteni az írásaimat.

Aztán ott a másik, sokkal nagyobb létszámú csoport, akik ismernek ugyan, de vagy csak felületesen, vagy csak mindig egy adott oldaladdal találkoznak. Például tipikusan ilyen kapcsolat szerintem, amit az ember a munkatársaival, vagy az osztálytársaival kialakít. Azokkal az emberekkel, akikkel gyakrabban találkozik, de mindig egy adott szerepben és nem is tesz erőfeszítést, hogy a kapcsolatot az élete más területeire is kiterjessze.

Bár író még nem vagyok, azt hiszem, azok az olvasók, akik elmennek (néhány) író-olvasó találkozóra, vagy követik egy alkotó online jelenlétét, mert szeretik a stílusát és az írásait, épp ebbe a kategóriába tartoznak. Tudnak már valamennyit az adott íróról, de mint személy, valószínűleg alig ismerik őt, annak ellenére, hogy lehet, akár már beszélgettek is az illetővel párszor. Ha valaki masszívan és következetesen bele tud magyarázni egy írót a saját művébe az valószínűleg ebbe a kategóriába esik. Én legalábbis eddig úgy tapasztaltam, hogy az az olvasó, akinek meggyőződése, hogy ismeri az írót, vagy nagyon szeretné megismerni őt, nagyon kreatívan tud összefüggéseket (ki)találni író és művei között.

Persze valószínűleg nem mindenki esik ebbe a kategóriába, igazatok van, ne általánosítsunk ennyire. Sőt, még azt is beismerem, hogy valószínűleg az olvasók nagyrészét marhára nem érdekli, benne van-e az író a műben és magáról írt-e vagy sem, mert egyszerűen csak élvezni akarja az élményt, amit a történet olvasása ad.

Meg persze ott vannak azok, akik életükben először találkoznak egy adott alkotó munkásságával. Szerintem ők, ha csak nem eleve azzal a céllal kezdtek olvasni, hogy elemezzék is a művet, ritkán fognak párhuzamot vonni író és mű közt. Kivéve persze, ha szépirodalomról van szó.

Kell-e foglalkozni mindezzel, ha nincs ráhatásunk?

A rövid válasz nyilván az, hogy nem, nem kell. Elvégre úgyse tudsz hatni arra, hogy az olvasó mit fog belelátni az adott műbe és mit fog gondolni rólad. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen vélemények és „azonosítások” szerintem inkább szólnak az adott olvasóról és arról, hogy benne miként csapódott le az élmény, milyen emlékkel vagy hitrendszerrel rezonált az adott mű. Felesleges tehát előre izgulni és görcsölni azon, hogy úristen mit fognak szólni, ha ezt megírom, vagy utólag kétségbeesetten magyarázni a bizonyítványt, amikor belefut a félremagyarázás jelenségébe az ember. Egyszerűen el kell fogadni, hogy egyszer-kétszer óhatatlanul meg fog történni az ilyesmi.

Csakhogy…

Bármennyire logikus a fenti érvelés, sajnos nem lesz mindig ennyire egyszerű félretolni a dolgot. Néha óhatatlanul meg fog szólalni benned a vészcsengő és a belső cenzor, főleg ha már „futottál bele a pofonba”. Meg akkor, amikor épp olyan dologról írsz, ami megosztó, ami tabu téma, amiről mindenkinek van véleménye (és általában hangos véleménye). Vagy amikor olyasmin dolgozol, ami mélyről jön és benned is rárezonál valamire, amikor egy bizonyos szempontból még ha nem is magadat írod meg, de igenis ott vagy az írásban.

Mondok egy baromi egyszerű példát. Lassan tizenkilenc éve írok és mivel kiskamaszként olyan ficces közegbe kerültem be, ahol visszajelzést főleg az erotikus írásokra lehetett szerezni, ezért egy ponton én is belefutottam abba, hogy vélemény-vadász céllal borzasztó sok (rossz) szexjelenetet írtam. (Aztán egyre jobbakat, legalábbis merem remélni. 😋😅) Mióta azonban a saját nevem alatt írok, egyetlen írásomban sem volt korhatáros tartalom, sőt, még csók jelenet se, egyszerűen azért, mert ott a nevem az adott íráson. Buta dolog? Kétségtelenül.

Sokszor el is magyarázták már nekem írós ismerősök, hogy milyen ostobaság ilyen dolgok miatt lekorlátozni magamat és nem megírni valamit. Régebben megpróbáltam beleállni a dologba és cserébe elmagyarázni, hogy egyetértek velük, csakhogy ez egy sokkal bonyolultabb dolog, amikor az ember még nincs készen arra, hogy beleálljon az ilyesmibe és tényleg függetleníteni tudja magát a belső démonjaitól. Most már többnyire csak hagyom kifutni a témát, ha véletlenül feljön. Még nem vagyok azon a szinten, hogy szinkronban legyen az agyam, ami tudja, hogy butaság ilyen dolgok miatt aggódni és a szívem, ami retteg az elképzelt, lehetséges következményektől. De azon a szinten már vagyok, hogy felfogjam, akik elmagyarázzák nekem a tutit, azok pont úgy egy véleményt hangoztatnak, mint az olvasók, akik azonosítanak az írásaimmal. És ez így van rendjén.

Én a magam részéről úgy fogom fel ezt az egész folyamatot, mint egy lépcsőt. Végig kell járni az egyes fokokat, egyensúlyba kerülni önmagaddal, hogy végül (nagyjából?) szabadon tudj írni bármiről és ha esetleg valamit belemagyaráznak az írásaidba, ami visszaüt, akkor méltósággal fogadni a dolgot. Vagy nevetve legyinteni rá. Előre nézve a célt, hátra nézve pedig a már megtett utat kell látni, és érteni, hogy ahol épp vagy, ott mi töténik benned és veled, akkor nagy gond nem lehet. Remélhetőleg. 😉

Mert hogy olyan olvasó mindig lesz, aki téged lát egy írásban, aki a sorok közé olyasmit olvas, amivel te nem tudsz vagy akarsz azonosulni. Az olvasóknak joguk van ehhez, a saját olvasmány élményükhöz. Ugyanúgy ahogy neked is jogod van ahhoz, hogy arról írj, amiről csak szeretnél, szabadon. Mindez egy jól működő rendszer lehet, ha stimmelnek a darabok és mindenki tiszteletben tart mindenkit, de az élet gyakran nem ennyire kerek.

Idővel azonban épp úgy csiszolódhat ez is, mint minden más. Ha adsz magadnak időt. Nem mondom, hogy mindenkinek szüksége van erre az időre, de ha neked igen, akkor tudd, hogy nem te vagy az egyetlen és nincs semmi gond azzal, ha vannak dolgok, amikről egy adott pillanatban még nem tudsz írni. Néha frusztráló, néha siettetnéd a dolgokat, máskor meg túl nagynak tűnik egy-egy lépés a komfortzónán kívülre és visszamenekülnél a biztonságos határok mögé. Mindenki máshogy működik, de ha figyelsz és próbálkozol, idővel remélhetőleg meg fogod mászni a saját lépcsődet és kitapasztalod, hogyan tudsz akár a belső cenzorodat és félelmeidet felébresztő dolgokról is úgy írni, hogy ne blokkold be magadat.

Én legalábbis ebben hiszek, és még ha nincs is igazam, így legalább sokkal rövidebb időre blokkol be, ha egy-egy témát félre kell még tennem, mert menet közben rájövök, hogy ezt még „túl nagy ugrás lenne felvállalni”.

~*~

Ha érdekel, hogy a többiek milyen oldalról közelítették meg ezt a nagyon érdekes és komplex, rengeteg mindent lefedő kérdést, feltétlenül olvass tovább! 😊

Olvasnál még?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük