Ceruzanyomok

Ceruzanyomok #10 – Én nem halogatok, csak…

…perfekcionista vagyok.

Lényegében kereshetnék millió meg egy “kifogást” amivel befejezhetem a címnek választott kifejezést, de bárhonnan kezdtem el megközelíteni az elmúlt másfél hónapban a témát, amit még januárban kitaláltunk a Ceruzanyomos csoportban, mindig a fenti problémakörnél kötöttem ki. Szóval így negyedik nekifutás után rájöttem, hogy ha az agyam ennyire köti az ebet a karóhoz, akkor akár írhatok erről is a “Miért szoktam az írást halogatni?” témában.

Az van ugyanis, hogy borzasztó mélyen bennem él a “szabály”, hogy bármibe fogok, azt tökéletesen kell elvégeznem. Ami már önmagában nagyon meg tudja az életet nehezíteni, még azután is, hogy elkezded tudatosan felismerni a mintákat és szépen lenevelni magadat róla. Elvégre elsőre meglehetősen ritka, hogy valami tökéletesen sikerüljön, sőt, lássuk be tök őszintén: soha semmi sem lesz tökéletes, amihez hozzá fogsz. Egyszerűen nincs olyan, hogy minden stimmeljen és mindenben mindig 100%-ot hozz. Ha mellé még arra is hajlamos vagy, hogy a mindig tedd magasabbra a lécet, úgy fejlődsz belső szabálynak is megpróbálsz mindig megfelelni, akkor ráadásul hamar ott állsz, hogy oké, a léc valahol csillagászati magasságban van, hiába tudod, hogy logikusan a 100% is egy lényegében elérhetetlen cél. Oké, írásbeli teszteken amíg iskola padban gubbasztasz talán nem, de kint az életben?

Igencsak ritka madár a hibátlan teljesítmény.

Van persze a perfekcionizmusnak egy pozitív aspektusa is, de azt én jobban szeretem “lehető legjobbra törekvés” néven illetni, legalábbis azóta, hogy elkezdtem felvenni a harcot a saját szabályrendszeremmel és kigyomlálni a hozott családi és iskolai dolgaim közül, hogy mire van szükségem és mire nem. De ez már messzire visz. 🙂

Szóval visszakanyarodva a halogatáshoz!

A lényeg, hogy ha kellően mélyre leások, akkor be kell látnom, hogy amikor halogatok, a halogatás gyökere túlnyomó részében a saját belső szabályrendszerembe kapaszkodik. Ami jó hír olyan szempontból, hogy mivel állítólag(?) ki lehet mászni a perfekcionizmus csapdájából, ezért remélhetőleg a vele járó halogatás csapdájából is ki lehet mászni. 🙂 Vagy legalábbis felismerni a mintát és tudatosítani. A tudatosítás néha tök sokat segít, legalábbis nekem.

Tisztázza, hogy mi a probléma és még ha épp nincs is kellő lelkierőm leküzdeni az érzést, legalább a szokásos kifogás gyártásnak erejét tudom venni és beismerni, hogy egyszerűen most nem tudok magamban elég energiát összeszedni, hogy felvegyem a harcot a tökéletlenségtől való félelemmel. És írok valami mást, valamit, amit az agyam képes még abban a pillanatban is játéknak felfogni. Mint notórius félelem-halogató ezt a módszert nagyon tudom ajánlani, mert ilyenkor borzasztó sokat tud segíteni, ha írsz, csak nem azt, amit halogatsz. Én ilyenkor szoktam például a “csak magamnak” projectekkel, például ficcekkel vagy szerepjátékhoz kapcsolódó szösszenetekkel és háttértörténetekkel haladni. 🙂 Olyasmivel, amit simán csak élvezek és amit rajtam kívül senkinek nem szándékozok megmutatni, így az agyam nem is érzi fenyegetve magát, ha nem tökéletes az eredmény. Hiszen úgyse fogja azt senki látni.

Persze ennek a módszernek meg van az a hátulütője, hogy jelenleg, ha bármilyen megmérettetésre kell írnom (például pályázatra vagy írósulis felvételire), akkor könnyen kicsúszok a határidőből, vagy addig csúsztatom az írás elkezdését, amíg tényleg összecsapott lesz amit alkotok vagy tarthatatlanná válik a határidő. Szóval ez nem távolról sem tökéletes módszer. De a lehető legjobb, amit egyelőre ki tudtam dolgozni annak érdekében, hogy a halogatást egy-egy történethez/ötlethez kapcsolódó problémává tudjam redukálni és ne magát az írást halogassam.

Mert számomra az az igazi lélekölő szitu, amikor tényleg semmit sem írok napokig, hetekig vagy akár hónapokig.

Úgyhogy bár sokat merengtem azon, mennyire akarom errefelé elvinni a január végén felvetett témát, úgy döntöttem, ha ez kerekedett ki belőle bárhonnan futottam neki, ám legyen. 🙂 Belőlem ezt hozta felszínre a kérdés, hogy miért (és mikor) szoktam halogatni az írás kapcsán.

És mivel a fentre betett kép különösen nyomasztó, íme a párja, ami még mindig nem a felszabadultságról mesél… De egy előre lépésről. 😉 Legalábbis számomra. 🙂 Aztán reméljük, eljön majd annak is a napja, hogy a vonalzót is szép kényelmesen és nyugodtan, önként hajlandó lesz letenni az agyam, mert már nincs olyan szabály, hogy a házikó teteje csak egyenlőszárú háromszög lehet.

Olvasnál még?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük