A minap rendet raktam a mindenféle füzeteim közt és megtaláltam rengeteg régi verset. Eszembe jutott, hogy ide a blogra még nem tettem fel soha verset, pedig majdnem annyi rímsort szoktam firkálni mostanság, mint amennyi egypercest vagy novellát. 🙂 Nem tudom, hányan vannak még így vele, de számomra a versek és a haikuk sokkal kézre állóbb kifejezési formává válnak valahányszor egy érzést vagy egy pillanatnyi élethelyzetet akarok hirtelen „kiadni” magamból. Esetleg rendbe tenni magamban.
Na de lényeg a Lényeg: megtaláltam a napokban egy csomó régi verset és arra jutottam, fel teszek belőlük néhány nagy kedvencet. 😀
Álomrejtek
Smaragd az ég, odalenn
Bíbor lángok táncolnak
Ibolyaszín napfényben
Ripacssárga haboknak
Mattfekete tajtékon
Aranyszínű csillagok
Narancsfehér ajkukon
Fakószürke mosolyok.
Körbenézek, fenn a lenn
Nem lelem az életem
Értelmét, bár itt hagytam
E megbolondult rejteken.
~*~*~*~
Téli vadvirág
Hold csókolta hóban várja
Szirmain gyöngyharmat, hogy lássa
Kinyílik egyszer még utoljára.
~*~*~*~
Öröklét peremén
Kíntébolyba merült lélek
Bánatában mind sikolt
Reménytelen egyre tépi
Határaid, néma múlt.
Örök élet álnok álma
Ezer évvel ámított
Léte terhét rég levetné
Undok hüvely, élve holt.
Nincs ki hallja, kínja átok
Keserű a puszta lét
Egyre tépi önnön láncát,
Hasztalanul sír, sikít.
~*~*~*~
Zárpor cseppek
Csendes az éjjel,
Csendes a dallam,
Csellengő álom
Csengő kacajban.
Cseppen az eső,
Csörren az óra
Csodás hajnal kél
Csacsogó szóra.
~*~*~*~
Minden ösvény véget ér
Földanya ma átölel,
Megcsókolom arcodat,
Aztán újra mennem kell
Nem hordhatom láncodat.
Messzebbről, mint képzelnéd,
Másvilágból érkeztem
Hittem, hogy az élet szép,
Ha melletted ébredtem.
Ezer dallam él bennem,
Egész világ álmokban –
Évek húrján pendültem,
Kacagtam egymagamban.
Néma ösvény lett a lét
Oldaladon lépkedve
Egyre várt a kies tél
Elcsendesült lelkemben.
Tiszta fényű éjeken
Súgta egyre Földanya:
„Indulj végre gyermekem
Hív már álmod csillaga.”
Minden ösvény véget ér
Elengedtem kezedet,
Más vár mint a kies tél,
Amikor felébredek.
~*~*~*~
Titkos kert
Szabad akarok lenni, akár a madár,
ki oly magasban szállhat, hol senki se jár.
Elhagyva láncot, monoton hétköznapot,
csak azt érezni végre, hogy szabad vagyok.
Nem bánnám, hidd el, ha csak lelkem repülne
a valóságon túli, tág messzeségbe,
hol a kapkodó világ nem érhet utol,
hisz az idő is lassabban bandukol.
Elpillednék végül magas hegyek ölén,
heverészve nézném, hogyan gyűlik körém
aranyló hajnalfény.
A levelek közt játszó, pajkos fuvallat
rajzolna mellém kusza, kacér álmokat,
ezer árnyvonalat.
Álomvölgyem lankáin egy kicsiny patak
is csobog-locsog, tajtékot vetve szalad,
leveleket ringat.
Ő is, mint a hontalan, búgó hangú szél –
ezer mesét tud, messzi tájakról regél,
hallgatnám örökké.
Velük lennék mindig
magas fűben heverésző, örök gyermek –
Boldogan őrizném eme titkos kertet.
