Adós vagyok még a nyári NaNo Camp beszámolójával, aminek legfontosabb oka, hogy Július óta folyamatosan írtam, olyannyira, hogy nagyon sok minden más emiatt egyenesen parkoló pályára (vagy legalábbis tartalék üzemmódba) kényszerült az életemben és csak nagyon kevés dolgokra maradt energiám alkotás közben. Amit nem bánok, de így a blogolás is eléggé elhanyagolódott.
Gondoltam, így a novemberi NaNo felezéseként végre megírom ezt az elmaradt posztot, mert bőven van mit mesélnem. 🙂
Ugyanis Június óta megírtam egy regény 80%-át és ha végre sikerül az ott felmerült dramaturgiai elakadásomon átevickélnem, akkor December végéig valószínűleg leteszem a záró pontot is a történet végére és 8 év után először mondhatom majd el, hogy kész regényt sikerült alkotnom. Ezen kívül szintén az elmúlt négy hónapban született 34 novellám, néhány esetében ugyan nem vagyok egészen biztos abban, hogy dramaturgiai ív tekintetében valóban novellának nevezhető-e a végeredmény, de mindnek van eleje-közepe-vége (valamiféleképpen) szóval én annak tekintem őket. 😛
A rossz hír, hogy ezekből itt a blogon vagy az írós oldalamon ugyebár semmi sem látszik, ugyanis megléptem azt, amit két éve terveztem: visszatértem a fanfiction-ök (avagy rajongói írások) világába. És élvezem. El sem tudom mondani nektek valójában, hogy mennyire hihetetlenül hiányzott az életemből ez az érzés, hogy mennyire felszabadító végre nem azon izgulni, hogy „úristen, hogy lesz ez vagy az dramaturgiailag megfelelő”, hogy „elég jó-e a nyelvi szintem”, hogy „elég mélyek-e a karaktereim és minden motiváció a helyén van-e”, hogy „mit fognak ehhez az olvasók szólni”, hogy… hogy… hogy… Szóval csomó zavaró elvárás eltűnt a fejemből.
Az egyetlen dolog, ami jelenleg érdekel, amikor leülök a gépem mellé, hogy én ezt a világot és a szereplőket mennyire szeretem és mennyire olvasni akarom, amit írok róluk. Persze nem árt az sem, hogy egy igencsak lelkes angol közösségbe sikerült belecsöppennem és rengeteg pozitív visszajelzést és támogatást kapnak a történeteim, de amikor elkezdtem Júliusban írni, akkor az első hetekben nem volt meg mindez mert valóban csak az íróasztal fióknak írtam.
És ezzel el is jutottam az első dologhoz, ami miatt itt nincs nyoma a jelenlegi ténykedésemnek: ugyanis életemben először angolul írok. Ami egy döbbenetesen furcsa élmény, mert amerikai olvasók olvassák és szeretik az alkotásaimat ez pedig elsőre annyira meghökkentett, hogy csak pislogtam. Igaz, hogy évek óta angolul olvasok és tudom, hogy fanfiction-ös körökben a nyelvi szinttel szemben kevésbé magasak az elvárások, de valamiért, amikor bárki megkérdezte, miért nem írok angolul, mindig azt válaszoltam, hogy mert olvasni meg írni nem ugyanaz és az utóbbihoz nyilván nem elég jó az angolom. Nos, a jelek szerint mégis elég jó hozzá. 🙂
Ráadásul rá kellett döbbennem, hogy van abban valami elképesztően felszabadító, hogy nincsenek hatalmas elvárásaim magammal szemben, amikor angolul írok. Olyan mintha előröl kezdtem volna az írást csak sokkal erősebb alappal, mint amikor kilenc évesen először belefogtam ebbe a hobbiba, valóban a nulláról. Rengeteg minden, amit megtanultam 2017 óta ilyen olyan kurzusokon nagy hasznomra van, de nem görcsölök folyamatosan a nyelvi szinten, mert tudom, hogy a legjobbat adom, ami az angoltudásomból telik.
Magyarul már évek óta küszködtem azzal (és jelenleg is küszködök, kipróbáltam), hogy rengetegszer azt érzem, amit írok az esetlen és tudnám jobban, szebben, frappánsabban is megfogalmazni a dolgokat (főleg párbeszédek esetén). Angolul viszont mindez a kétség egyszerűen diffundál, nincs benne az egyenletben, mert kiszorozza nullával a tény, hogy nem az anyanyelvemen írok, folyamatosan tanulok én is írás közben új kifejezéseket és érzem, hogy folyamatosan fejlődőm, de mellette annak is kristálytisztán tudatában vagyok, hogy jelenleg ez a legszebb, legjobb, amit le tudok tenni az asztalra.
Később ez persze lehet, hogy fog változni ahogy majd angolul is elkezdenek nagyobb elvárásaim lenni magammal szemben, de ez most egy óriási nagy könnyebbség számomra, olyan mintha végre leemeltek volna egy hatalmas súlyt a vállamról. Letettem egy elvárást, amiről csak félig-meddig tudtam, hogy cipelem és áttörtem egy óriási írói blokkot, amivel évek óta (lényegében az első írókurzusom óta) nem tudtam igazán dűlőre jutni.
A másik hatalmas dolog, hogy nem próbálok tervezni. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy hólabdázós író vagyok, de valahogy, amikor elkezdtem jobban arra koncentrálni, hogy ilyen-olyan pályázatokra írjak meg megjelenésre meg ilyesmik automatikusan rákényszerültem (és főleg rákényszerítettem magamat), hogy előre átgondoljam a történeteimet, az apró utalásokat, horgokat, szóválasztásokat… Mindent. És mindig túlkomplikáltam a dolgokat vagy szépen elengedtem minden ötletet a megírás előtt, mondván, hogy ez unalmas, lapos, nem is olyan jó, stb, stb. Regényekről meg ne is beszéljünk, mert ott ez halmozottan megjelent a nagyobb terjedelemnek hála. ^.^”
És nem segített az sem, hogy sajnos évekig olyan közegbe kerültem, ahol a legtöbben kőkeményen terveznek és átgondolnak mindent írás előtt, ami bármennyire küzdöttem a dolog ellen, mégis elrántott engem is ebbe a tervezős irányba. Ne értsetek félre, csodálom az előre tervező írókat, de ez egyszerűen nem az én módszerem.
Valójában évek óta főleg csak kurzusokon írtam novellákat viszonylag szabadon, mert ott sokszor csak arra volt időm, hogy egy délután alatt alkossak „valamit” amikor végre leteszem a popsimat és így viszonylag szabadon írtam, azzal nyugtatva magamat, hogy ez úgyis íróasztal fióknak készül (félig-meddig) és a fejlődés a cél nem az, hogy ezt az oktatón kívül bárki olvassa.
Valójában a legtöbb Aranymosásra felkerült novellám is ilyen egy nekifutásos írás, egyszerűen azok lettek befejezve rendesen aztán kicsit kipofozva, csinosítva. 🙂
Fanfiction-ök esetében hasonló a helyzet: nem tervezek. A regény kapcsán persze valami kis vázlatot írtam és nagyon sokszor napközben akkor is a történetek körül pörög az agyam, ha épp nem írok. De valahányszor a karaktereim másfele akartak menni vagy egy párbeszéd egy jobb irányt kínált és elviszi a történetet kicsit más irányba… Na bumm, hagyom a dolgot és alkalmazkodok. 🙂 Aminek persze meg van a maga problémája, főleg ha fejezetenként tesz fel egy írást az ember (ezért is vagyok épp elakadva a regénnyel, menet közben kellene ugyanis kijavítanom egy korábbi, már „publikált” fejezetben vétett dramaturgiai bakit, ami nagyon nem egyszerű feladat), de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy hatalmas mázlim van, mert alapvetően jónak érzem a spontaneitásomat és a dramaturgiai érzékemet (a sok-sok évnyi asztali szerepjáték tapasztalat, aminek egy jelentős részét kalandmesterként szereztem ebben rengeteget segít, a rögtönzés egy nagyon hasznos képesség hólabdázó íróként), úgyhogy elég jól tudok váratlan dolgokat beépíteni vagy öntudatlanul elejtett információkat később visszaolvasva felkapni és beleszőni a későbbi fejezetekbe, mintha azok mindig is tervben lettek volna. 😀 Ami jó. Nem tökéletes, de sokkal jobb, mint amikor totyogtam évekig, mint a galamb az ülőrúdon egy-egy félkész, menet közben megunt és/vagy elkeseredésemben félredobott vázlat felett és nem írtam semmit.
Alapvetően karakter fókuszú író vagyok. Ez persze számomra nem újdonság, nagyjából tíz éve tudom ezt, amióta először találkoztam a gondolattal, hogy vannak különböző fókuszú írók. 🙂 Lényeg a lényeg: ha hagyom, hogy éljenek, lélegezzenek a karaktereim és menjenek amerre akarnak, akkor vinni fognak, ez az igazság és igen, sok mindent ki kell utólag esetleg dobnom, visszamenőleg kijavítanom (ha nem folyamatában publikált ficről van szó, bár ebben is volt, ahol visszanyúltam pár fejezetet ezt-azt javítani, korrigálni, de nyilván így csak apróságokat lehet helyretenni a nagy dolgokat sajnos nem annyira könnyű), de legalább haladok, születik és gördül a történet, mint az a bizonyos hólabda.
És még élvezem is a folyamatot, mert számomra így izgalmasabb az írás, mintha egy előre lefektetett szigorú vázlat mentén haladnék. Vannak csomópontjaim, amik felé terelgetem a dolgokat, amiket el akarok érni, jelenetek, amiket alig várok, hogy megírhassak. A köztes tér meg szépen épül, alakul. 🙂
Szóval visszakanyarodva az eredeti témára: A Camp számomra hatalmas sikert volt, minden szempontból. Az eredeti célom mindössze annyi volt, hogy kb. húszezer szót megírjak egy hónap alatt, amit nagyjából 25%-kal túl teljesítettem (főleg az utolsó héten, amikor elengedtem, hogy a blogra írjak és elkezdtem a regényt) és ráadásul a lendület azóta is visz. Hihetetlen módon élvezem, amit jelenleg csinálok.
Cserébe a házimunka halmokban áll és legalább heti egyszer belefutunk abba a problémába, hogy Réka megígérte, hogy bevásárol de elfelejtett elmenni a boltba/patikába/máshová zárás előtt. Upsz. ^.^” Ez a rész azért felnőtt fejjel igencsak problémássá válik egy pár hónap után, mint arra rá kellett jönnöm. Ráadásul most novemberben komolyan újra kellett terveznem dolgokat és összekapnom magam, mert azokat a barátaimat is elkezdtem elhanyagolni, akik amúgy általában nem pakolják rám a kapcsolattartás felelősségét 100%-ig hanem felváltva keressük egymást.
Más szóval rájöttem, hogy vissza kell kicsit zökkentenem az egyensúlyt az életemben, mert bár rettenetesen imádom az írást és a jelenleg napi szinten megélt flow élményt, már nem vagyok kamasz és vannak dolgok és főleg kapcsolatok az életemben, amik túl fontosak ahhoz, hogy feláldozzam őket a jelenlegi lendület oltárán.
Szóval épp egyensúlyt keresek és eddig örömmel mondhatom, hogy egészen jól megy az újra priorizálás. Szeptember óta minden nap tudtam eddig írni és egyelőre a NaNo havi kihívásával is egész jól lépést tudok tartani, de mellette ki is dugom az orromat otthonról és több figyelmet szentelek a „felnőtt felelősségeimnek”. Vannak áldozatok (kevesebbet főzök, mint kellene és a lakás sincs annyira rendben tartva, mint szeretném), de ezekkel egyelőre együtt tudok élni. (És Tamás is sokat segít, hogy azért minden ne ússzon elviselhetetlen mértékben körülöttem, szerencsére.)
A jelenlegi cél, hogy év végére befejezzem a regényemet és megpróbáljam a jelenlegi angolul megtalált flow élményt magyarra is átültetni és valamit kitalálni arra, hogy a nyelvi szinttel kapcsolatos görcseimet feloldjam. Egyelőre az automatikus írással kísérleteztem (lényegében ez a blogbejegyzés is félig-meddig azzal készült), de még nem tökéletes a módszer.
Emellett november és a NaNo után a napi szintű írást vissza szeretném fogni kicsit és egyelőre megint heti 3-4 napra korlátozni, hogy a többi estém ismét szabaddá váljon a barátok, randik, házimunka és egyéb nem-írós hobbik számára. 🙂 Olyan dolgok számára, amiket vagy el kell végeznem felelősségteljes felnőttként vagy hiányolok és nem szeretnék feláldozni, ahogy fentebb említettem.
Az hiszem, jelenleg ennyi jelenteni valóm volt. 🙂
Ui: Ha esetleg valakiben felmerült a kérdés: Nem tervezem, hogy a fentinél jobban nyilvánossá teszem a fanfices entitásomat és a rajongói írásaimat, vagy hogy mindezt összekötöm a polgári nevemmel. Kifejezetten élvezem az ilyen irányú ténykedésem relatív anonimitásából fakadó szabadságot, legalábbis egyelőre. 🙂 Csak gondoltam ezt még azért idebiggyesztem, hogy tiszta legyen a dolog. 😀
