Néhány hete a leírás kurzus során felvetődött egy beszélgetésben, hogy ki hogyan/milyen módszerrel szokott regényt illetve novellát írni. Azonnal gondolkodni kezdtem, vajon van-e eltérés a két munkamódszerem közt. A kérdés azóta is bennem motoszkál, ráadásul ennek kapcsán körbenéztem az írós csoportokban és rácsodálkoztam, hogy mennyire népszerű az „Előre tervezd meg, amit írsz!” tanács.
Bár alapvetően jó és hasznos dolognak tartom a tervezést, én magam abszolút hólabdázós író vagyok, ezért be kell vallanom, borzasztóan kényelmetlenül érzem magamat, valahányszor belekeveredek egy-egy olyan beszélgetésbe, ahol tervezős írók ragadják magukhoz a szót és oldalakon át lelkesen ecsetelik mennyire jó dolog jelenetlistát és vázlatokat írni mindenhez. Az ilyen beszélgetések végkicsengése ugyanis általában az, hogy tervezni márpedig kell és még ha a beszélgetés során el is hangzik, hogy de egyébként a spontán haladás is tök jó, a végén valahogy mégis mindig arra akarnak rávenni, hogy oké, de legalább a főbb fordulatokat tervezzem meg, mielőtt írni kezdek. Ami egy teljesen valid álláspont, de hólabdázós íróként egyfelől frusztráló, másfelől blokkoló mindig ezzel a tanáccsal szembetalálni magamat.
Úgyhogy arra jutottam, hogy írok végre arról, szerintem miért jó hólabdázós írónak lenni és mit jelent számomra a „tervezés”. Hogyan zajlik az, amikor írok, mi ennek a módszernek az előnye, a nehézsége és a varázsa. Mikor segít és mikor akadok el vele?
Úgy gondolom, hogy minden más munkamódszerhez hasonlóan a hólabdázásnak is megvan a maga létjogosultsága. Nem hiszem, hogy mindenkinek azzal kell kezdenie az írást, hogy napokat, heteket vagy akár hónapokat tervezi a leendő történetét. Máris elárulom, miért. 🙂
Miért épp hólabda?
Amikor egyszer hjaj de rég elkezdtem írni még egyáltalán nem definiáltam, hogy oké, akkor én most hólabda módszerrel fogok írni. Tizenegy évesen ki foglalkozik az ilyesmivel, nem igaz? Egyszerűen eszembe jutott egy világ, egy vagy két karakter, vagy csak egy szituáció, ami nagyon megtetszett és ennek hatására nekiálltam írni. Nem érdekelt igazán, hogy be lesz-e fejezve a történet (általában nem lett), vagy hogy van-e eleje-közepe-vége. Egyszerűen csak jött az ötlet és magával ragadott.
Sokszor még most is csak leülök és írok. Ilyenkor egy karakter ötlet, egy világ-csíra vagy egy szituáció is bőven elég, hogy belekezdjek a történetbe utána pedig csak engedem, hogy a labdám guruljon. Ennek eredményeként persze dugig van a gépem félbehagyott történetekkel, sőt, van egy olyan mappám is, ami olyan jeleneteket őriz, amiket ki kellett vágnom más történetekből és félretenni.
Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy maga a módszer nem működik vagy hogy ezek a félkész dolgok „feleslegesek”. Az utóbbi évben például négy novellát is úgy írtam meg, hogy vagy régebben félbehagyott és most újra elővett ötletet folytattam, vagy egy olyan világhoz nyúltam, aminek az alapötletét már egyszer elkezdtem kibontani.
Számomra a hólabda módszer a legkényelmesebb és a legtermészetesebb módja az alkotásnak. Ha valami blokkol vagy elakadok, akkor (szinte) mindig ehhez a technikához nyúlok, mert ez tud a leginkább kizökkenteni és ez az, amit a legjobban élvezek.
Persze megvan az oka annak, hogy nekem leginkább a hólabdázás vált be. Ilyen ok például, hogy amikor írok (vagy olvasok), akkor a történetből főleg a karakterek és a karakterek közti viszonyok érdekelnek. Másfelől nagyon sokat segít, hogy vannak olyan barátaim, akik hajlandók a végtelenségig hallgatni a parttalan ötleteléseimet, mert egy ötlet több alternatívájával is szívesen eljátszok – írás előtt és írás közben egyaránt. Végül pedig fontos szempont, hogy elég gyorsan írok ahhoz, hogy (kevés kivételtől eltekintve) ne éljem meg tragédiaként, amikor nagyobb mennyiségű szöveget kell „kikukáznom” vagy teljesen átírnom. 🙂 Persze az ilyesmi nagyon tud fájni, főleg ha egy nagy kedvenc jelenetet kell kivágni és félretenni. De azért alapvetően hamar túllendülök rajta, ha néhány oldalt ki kell vennem a történetemből, vagy teljesen újrakezdeni egy novellát és más szemszögből nekifutni.
Hátrányok és problémák, amikkel eddig összeakadtam (…plusz pár ötlet a megoldásukra)
Persze a hólabdázásnak megvan a maga hátránya.
Az egyik például, amibe én is mindig belefutok, hogy marha nehéz egyben és mozgásban tartani a történetet, főleg ha az embernek elképzelése sincs, hová tart. Igen, itt tényleg bejön az, hogy egy ponton muszáj leülni és átgondolni a menetirányt. Én például a leggyakrabban azon akadok el, hogy nincs erős cselekményem. Viszont! Eddig úgy tapasztaltam, hogy ha vannak erős karaktereid, esetleg egy erős világod, akkor valószínűleg erős konfliktusaid is akadnak. Ha ezeket a konfliktusokat kibogarászod abból, amit már megírtál, akkor valószínűleg rájössz majd arra, mi az amit be kell hoznod a történetbe, esetleg újra kell írnod vagy kivenned ahhoz, hogy a labdád újra mozgásba lendüljön.
A másik probléma, hogy (főleg fantasy esetén) amint elkezd bonyolódni a háttérvilágod és a karaktereid is elmélyülnek, egyre gyakrabban kell megállnod és „visszafelé írni”. Lényegben vissza kell térned már megírt jelenetekhez és újra kell gondolnod, hogyan is illeszkedik az új információ a történet egészébe. Persze ezeket a visszakanyarodásokat megteheted akkor is, amikor készen vagy. Gondolom. Én jobb szeretek menet közben visszanyúlni és újraírni jeleneteket, főleg olyankor, amikor fontos világépítési elem vagy mellékszereplő kerül elő a „semmiből”. Ennek oka, hogy sokkal kevesebb munkának találom, ha azonnal visszamegyek és végiggondolom, hogyan reagálnak a régebben megírt részek az új információra. 🙂 Az apró-cseprő ellentmondások összevadászása és kijavítása legalább annyira izgalmas, mint amennyire frusztráló játék. (Persze utólag nem árt egy tapasztalt béta segítsége, főleg ha pont került a történet végére és te magad már egyben is kijavítottad a kész történetet.)
Mindez ez együtt jár azzal, hogy néha fáj megválni olyan részektől, amiket korábban nagyon élveztem megírni, vagy olyan elemektől, amiket nagyon szeretek, de az új irányhoz nem passzolnak. Ugyanakkor ha képes vagy kivenni az ilyen részleteket, azzal tényleg előrébb leszel. Ráadásul miközben épp visszafelé dolgozol, lehet új irányba indul meg a hólabdád és egészen új, izgalmas pályára áll rá. 🙂 A kivágott jelenetekből pedig később nyugodtan lehet bármi mást írni, akár (kiegészítő) novellát, akár egy egészen új történetet.
A harmadik probléma, ami nálam gyakori vendég, hogy időnként az írás öröme miatt óhatatlanul önkényessé válik a szószaporítás a történeteimben. Gondolok itt arra, amikor teljesen elszabadulnak a karakterek vagy a világ egy szeletét (például egy szívem csücske várost) elkezdtek túlságosan részletezni és emiatt teljesen lelassul vagy megtorpan a történet. Maga a hólabda megállíthatatlanul hízik, csakhogy közben a cselekmény nem halad semerre. Nekem ezt a legnehezebb felismerni, amikor írok. Ilyenkor ugyanis nem arról van szó, hogy elakadok, hanem épp ellenkezőleg, borzasztóan élvezem az írást és nehéz elfogadni, hogy az olvasók valószínűleg nem élveznék ugyanennyire oldalakon át olvasni a történet elcsapongásait. ^.^”
Én az ilyen esetekben általában hagyom, hogy írja magát a történet, ha épp nem szorít határidő, ami miatt nem érek rá „kidobottnak szánt” jeleneteket alkotni. Ellenkező esetben valószínűleg jobb, ha hamar rendre szorítja magát az ember. Engem azonban egyelőre nem szokott ilyesfajta határidő sürgetni. (Kivéve mondjuk íróiskolás vizsganovellák esetében… ^.^”) A lényeg, hogy sok-sok rutinnal és sok-sok visszajelzés segítségével egy idő után elkezdi érezni az ember, hogy mikor kalandozott el túlságosan. Én az utóbbi években egyre többször ismerek rá az ilyen kitérőkre már írás közben, persze nem mindig. Az pedig egészen más kérdés, hogy amikor tetten érem magamat, akkor leállok-e az írással. 🙂
Persze azzal sincs gond, ha meg nem veszed észre magadat és még visszaolvasáskor sem bukik ki a dolog. Egyszerűen fogadd el, hogy valószínűleg lesznek ilyen „húzandó” részek az írásodban és akkor jöhetnek a bétaolvasók, akik majd remélhetőleg segítenek neked megtalálni ezeket a részeket. Vagy egy utólag elkészített szinopszis, amiből bizony feketén-fehéren ki fog derülni, melyek azok a jelenetek/fejezetek, ahol nem történik semmi érdemleges, csak elvesztél a kreativitás lavinájában. 🙂
Tervezés hólabdás íróként
Mint az már valószínűleg kiderült az eddig leírtakból, az hogy hólabda módszerrel szeretek (és tudok) a legjobban dolgozni, távolról sem jeleneti, hogy nem tervezek. Egyszerűen nem előre tervezek. Megpróbáltam. Az utóbbi pár évben sokféle módszerrel megpróbáltam előre megtervezni a történeteimet – sok ötletem azóta is a félkész hópehely vázlat állapotában pihen a meg nem valósult ötletek között.
Be kell látnom, hogy számomra a tervezés egy menetközben felbukkanó elem. Egy olyan szemszögváltás, ami segít, ha elakadok írás közben. Ahogy fentebb is írtam, ha megreked a történetem, akkor leteszem a fenekemet és átnézem az addig írtakat, végiggondolom, honnan hová tartok, vagy elmesélem valakinek szóba a történetem cselekményét. Az élőszóban mesélés a történetről különösen sokat szokott segíteni.
Ugyanígy, amikor a világépítésben akadok el, mert valahol logikai buktatóval szembesülök vagy új dolog derül ki, amivel nem tudok azonnal mit kezdeni, akkor is tervezni kezdek. Visszamegyek a szövegben, összeszedem azokat az infókat és szabályokat amiket addig lefektettem és megnézem a rendszeremet. Ez számomra általában marha nehéz, pepecselős munka, főleg logikai buktatók vagy belső ellentmondások esetén. De eddig úgy tapasztaltam, hogy jobb menetközben foglalkozni az ilyesmivel, mint utólag. Kész szövegből még nehezebb lehet logikai bakikat kigyomlálni.
A tervezés tehát számomra egy tovább lendülési módszer.
Ebből következik, hogy nem az írást előzi meg. Ha nagyon muszáj, akkor persze tudok jelenetlista alapján haladni, vagy mozaik darabokból építkezni, de számomra nem ez a természetes és így általában maximum egy novella erejéig működik a dolog. Regény esetén egyszerűen frusztrál, ha előre kell terveznem, az meg méginkább, ha a környezetem nyomást gyakorol rám, hogy miért nem tervezek. Két eset alakul ilyenkor ki:
- Tervezés közben elunom az ötletet és félbehagyom a vázlatot.
- Elkezdem azt érezni, hogy valamit nem jól csinálok, mert „nem jönnek az ötletek” és ez annyira blokkol, hogy egy sort se írok, sőt, inkább elengedem az egész történetet.
Egy részem borzasztóan csodálja azokat az írókat, akik előre megtervezik a történetüket és amikor leülnek írni, akkor már mindent előre látnak. Nem csak nagy vonalakban, de akár egészen apró részletekbe menően. Irigylem őket, bár számukra valószínűleg más dolgok okoznak problémát írás közben, olyasmik, amikkel meg én nem találkoztam eddig. 🙂
Szerintem egyik módszer sem jobb mint a másik. Én elfogadtam, hogy hólabdás író vagyok és ennek köszönhetően mostanra elég tisztán látom a saját írásaimban az olyan felbukkanó problémákat, mint amilyen a túlírás vagy a cselekmény elakadása. Időnként borzasztóan nehéz túlevickélni ezeken. De nem lehetetlen. Néha a fentebb említett trükkök valamelyike segít túllendülni. Máskor csak annyi kell, hogy letegyem a fenekemet és csak azért is tovább írjak. Vagy például novella esetében teljesen újra kezdem a történetet egy egészen más nézőpontból vagy egy másik eseménytől.
Olyan is megesik, hogy azzal a tudattal írok meg valamit, hogy előre gyanítom, a kész szövegnek nagyjából a 30%-át ki kell majd „dobnom” a végső verzió elkészülése után. Ami alapvetően nem egy motiváló gondolat. Legalábbis addig nem találtam annak, amíg át nem kereteztem mindezt úgy, hogy „A megírt szöveg 30%-át át kell majd tennem az egyszer majd ebből is lesz valami ujjgyakorlatok közé”.
Persze olyan is előfordul, hogy semmi sem segít és egyszerűen elakadok. Borzasztóan sok ötletem és írásom landol az „Ötletelések” mappában és tény, hogy kb. négy éve írtam végig utoljára regényt. ^.^” Szóval van még hová fejlődni, de valószínűleg nem az előre tervezés irányába. Azt meghagyom azoknak az írótársaknak, akik szeretik előre látni az utat (valamilyen formában), amikor írni kezdenek.
Én meg hólabdázok tovább, ha már egyszer ezt élvezem. Közben pedig nyitott szemmel figyelem, mikor akadok el, mi okoz örömet vagy megrekedést írás közben és hogyan tudok tovább lendülni a megrekedések után. 🙂
