Olvasnivaló

Éjjel és a varázsgyűrű

Éjjel és a varázsgyűrű

Történt egyszer régen, egy olyan apró faluban, hogy annak még főutcája se volt, hogy a molnárasszony fáskamrájában leellett a macska. Lett annak hat olyan szép kölke, hogy csudájára járt az összes környékbeli lány, és kérte mind szépen az asszonyt; ugyan adja már valamelyiket oda. A molnárasszony pedig adta is boldogan egyiket a másik után; nem kellett a háznál újabb éhes száj. Volt így is elég gyermek a családban, az anyjuk alig győzte mindet megetetni.

No de az utolsó kismacska, a hetedik, az sehogy se talált gazdára. Fekete is volt meg girhes is; még a bordák is kilátszottak vékony bőre alól, mintha anyja se akarta volna etetni, miután leellette. Se rézgarasért, se ingyen nem vitte el senki a háztól.

Fogta végül az asszony egy délben a kismacskát és amikor a férjének vitt ebédet, a falu határban egy nagy tölgyfa tövébe tette. Viselje gondját a Jóisten, ha már másnak nem kell, vagy veszejtse el. Ahogy jónak látja.

Türelmesen várakozott a kismacska néhány fertály órát a fa tövében, aztán mikor a környékbeli fiúk gyülekezni kezdtek gondolta magában, „Nyivákolok én is szépen, ahogy a testvérkéim tették, hátha engem is hazavinne valaki, hogy megszeressen, megetessen. Jó gazdám legyen, hogy én meg jó társa lehessek.”

Amint ezt eldöntötte, nyivákolni kezdett. Jaj, de nem kisgazda jött oda! Csak a faluszélen lődörgő suhancok figyeltek fel a vékony hangú sírásra, akik azonnal megörültek a kismacska láttán. Tavasz óta tanította őket a vadász arra, hogyan fogjanak nyulat, s hogyan nyúzzák azt meg. Milyen remek játék, milyen jó gyakorlás lesz a kismacskát is megfogni, fekete bőrét szépen lenyúzni!

Körbeállták hamar. A kismacska gyorsan rájött, hogy hiába menne a kezükhöz, ott bizony nem simogatás, becézés várja! Nevetve kergették a fiúk a kör közepére újra meg újra, hiába próbált közülük kiiszkolni a kicsi kandúr, hiába sírt, nyivákolt keservesen, hogy ne bántsák, hisz ő se ártott a legényeknek. Végre már egész elfáradt, egész nekikeseredett. Hát miért is nem szereti őt még a nagy természet se, miért szánta őt ilyen mostoha sorsra?

Keserves bánattal maradt a nagy tölgyfa gyökerei közt összekuporodva, amikor az egyik fiú oldalba rúgta, nem volt már kedve menekülni se. Ha így akarja az ég, gondolta, ha nem szánt neki gazdát, hát legalább hamar üssék agyon a fiúk, legyen vége a szenvedésének.

Ám a vég csak nem jött, hiába várta. A fiúk izgatottan beszéltek össze felette, azt vitatták egymást túlharsogva melyikük vágja agyon.

– Ne üssétek agyon, inkább megveszem tőletek – szólal bele a vitába váratlanul egy szelíd hangocska. – Adok érte egy forintot.

Elhallgattak a suhancok, meglepetten felneszelt a kismacska is.

Meg is rezzent azon nyomban, mert éppolyan kölyök nyúlt le érte, mint amilyenek korábban bántották. Kivillantotta rá apró fogait és ijedtében nagyot sziszegett, a kisfiú azonban csak szépen leguggolt mellé, halk szóval csitította. Aztán amikor a kismacska megnyugodott egy kicsit és bizalmatlanul megszimatolta a kezét, a gyerek óvatosan az ölébe vette. A kismacska megilletődve nyomta hideg kis orrát a fiúcska állához, amikor az a füle tövét is megvakargatta.

– Ha akarod, velem jöhetsz – ajánlotta a kisfiú, miután letette az öléből.

Több se kellett a kismacskának, boldogan szegődött a gyerek nyomába. A fiúcskát már követte egy füle hegyétől bolyhos farka végéig sáros kiskutya is, aki vidám csaholással azonnal megszimatolta az új útitársat.

– A nevem Kajla – vakkantott boldog farokcsóválással. – Engem két faluval odább vett meg a kisgazda a falusi fiúktól, akik a patakba akartak veszejteni. Azt mondta, olyan kis kajla vagyok, mint a fa a házuk mögött, hát Kajla lettem. Téged, hogy hívnak?

– Még sehogy – felelte a kismacska. – Anyám gazdasszonya mindig csak azt mondta, hasztalan éhenkórász vagyok.

Kajla hümmögve bólogatott.

– Az túl hosszú. Legyél inkább Éjjel – javasolta némi hallgatás után. – Úgy is pont olyan sötét vagy, mint az éj a faluhatárban.

Tetszett a név a kismacskának, hát ráállt, hogy attól fogva Éjjel legyen. A sötétet szerette, anyja mindig úgy tanította, az jó barátja a macskának, ha vadászni indul.

Ahogy így mentek tovább, újabb kis faluba értek, melynek szélén újabb suhancok zajongtak. Éjjel hátán felmeredt a szőr, Kajla morogva vicsorított ki a gazda lába mögül. A kisfiú közelebb ment, hogy megtudja, mit csinál a többi gyerek. Hamar kisült, hogy ezek se jobbak, mint azok, akik Éjjelt bántották. Emezek meg egy kicsi kígyót próbáltak elmetélni csorba késsel, hogy lássák, túléli-e.

A kisgazda megalkudott velük, egy forintot fizetett nekik is, ahogy Éjjel kínzóinak, aztán amikor a gyerekek elszaladtak a forinton kalácsot venni, lehajolt és a kígyócskát is addig csitította, míg végül az állatka békésen a kezére tekeredett. A fiúcska megsimogatta a jószág fejét, aztán boldogan bedugta a kígyócskát üres tarisznyájába és a lába körül sertepertélő állatkákra nézett. Emez loncsos volt és kajla, amaz rossz szerencsét hozó fekete macska.

Mégis rájuk mosolygott, olyan szépen, ahogy csak nagy örömükben mosolyognak a gyerekek.

– Na most már úgysincs miből vásárfiát vennem, gyertek, menjünk haza! – mondta az állatainak, és egyenként megcirógatta őket.

Aztán elindult arra, amerről jöttek.

Éjjel és Kajla lelkesen követték, hat falun át baktattak a nyomában, míg végül beértek a hetedik falu szélén egy olyan kicsi, rozoga házba, hogy Éjjel korábbi fáskamrája ahhoz képest igazi udvarház volt. Bent egy asszony várta haza egyetlen gyermekét. Megsimogatta, megcsókolgatta a fiát, amikor az megjött, aztán a vályog kemence mellé ültette, az egyetlen ágyra. Kajla szimatolva járta körbe a szalmaillatú viskót, aztán megelégedve a felfedezést odaheveredett a lábukhoz. Éjjel dorombolva szökkent fel az ágyra és óvatosan megnyalintotta az asszony ráncos, kirepedezett kezét. Amaz tétován meg is simogatta a nyakát, amíg a fia elmesélte, miként mentette meg állatait.

Az asszony morgolódott kicsit Kajla miatt, pörlekedett keveset Éjjel kapcsán, hogy ugyan minek kellett ennyi éhes szájat hazahoznia a gyereknek. Megbékélt azonban idővel és tovább hallgatta a fiát.

Na de mikor a kicsi kígyó is elő került a gyerek tarisznyájából! Azonnal felpattant az asszony és felkapta a seprűt, hogy a furcsa jószágot nyomban elverje a háztól.

– Hát ilyenért kellett adni egy forintot? – kérdezte a seprűt rázva. – A kutyáért és a macskáért is kár volt, de hogy merted ezt megvenni? Mi lesz, ha megmar álmodban és veszélyes? Dobd el azonnal!

Éjjel sziszegve ugrott fel, a hátát domborította. Kajla meg az ágy alá mászott nagy hirtelen, ott szűkölt a fejét lesunyva. Az asszony ügyet se vetett rájuk, nem velük volt dolga, hanem a fiával.

A gyerek azonban meg se rezzent. Mellére ölelte a kígyócskát, úgy kérlelte csendes, szép szóval dühöngő anyját.

– Ne bántsa, édesanyám, ezt a szegény kis állatot. Majd meglátja, meghálálja a törődést ő is. Majd én a gondját viselem neki is, akár csak a másik kettőnek.

Nem örül az anyja ennek a beszédnek. Szegények ők, hogy ennyi szájat etessenek – hajtogatta, a fiúcska azonban egyre csitította. Majd meg látja, hogy majdcsak minden rendben lesz, a Jóisten csak ad majd annyit, amennyi szükséges. Végül ráállt az asszony, hogy a kígyócska is velük éljen. Morgolódott ugyan még egy keveset, de már csak úgy, magának, amíg el nem nyomta az álom. A kisgazda csókot adott a homlokára és feljebb húzta rajta a takarót, aztán a kígyócskát egy öblös edénybe tette a válláról és a kemencezug mögött nyíló, üres kamrába vitte.

– Na, ha csak az étel a baj, azt majd megoldjuk – bizakodott Éjjel, és a megdőlt kemence hátáról a földre szökkent, miután kisgazdájuk is lefeküdt az ágy mellé szórt szalmára aludni. A kismacska dorombolva nyomta fejét Kajla álla alá, aztán megkerülve a kiskutyát meglegyintette vézna farkával az orrát.

– Menj, tudd meg annak a furcsa jószágnak a nevét, és azt is, hogy mire lesz jó a háznál! – javasolta a kutyusnak. – Aztán vigyázz a portára meg a gazdára, amíg alszik!

– Na és te? – kérdezte Kajla, és kedveskedve megnyalintotta a kismacska füle tövét.

– Fogok reggelit a gazdának meg az anyjának – közölte Éjjel büszkén, s azon mód fel is szökkent a párkányra, hogy a likas ablaktábla mellett kisurranjon a kalyibából és vadászni eredjen.

Anyja mindig azt mondta, hogy nem kell neki tej, hisz úgy egerészik, mint semelyik testvére. El is hajtotta gyakran, hogy tanuljon, mert hát valamire való kandúr nem dorombol, hízeleg, mint a nőstények. Éhen marad, ha nem tanul meg magáról gondoskodni. Hitte is ezt Éjjel, meg nem is. Vágyott volna ő is a simogatásra, becézésre akárcsak húgai, dorombolt is volna érte… De hát ki mond csak úgy ellent egy anyának? Amint kinyílt a csipája és bírták a lába eljárt éjjelente vadászni, ahogy azt anyja akarta, de hiába volt ügyes, bizony többet maradt éhen a molnárék tiszta, rendes portáján, mint ahányszor jól lakott.

Nem úgy itt! Az új gazda otthona körül annyi egér járt, amennyit Éjjel még sose látott egy helyen. Oda is hordott a küszöbre reggelig négyet, mindenkinek egyet-egyet, ő maga meg jól lakott az ötödikből. Ej, örült a gazdasszony reggel, amikor a sok egeret meglátta – ezek se dézsmálják többet kevéske kenyerüket, meg a Bori kecske szénáját! Rögtön dicsérte a fiát, hogy milyen ügyes jószágot hozott a házhoz, cirógatta, becézgette Éjjelt, aki dorombolva bújt a keze alá.

Aztán Kajla elébe tette az összes haza hordott egeret egy ócska, lukas tálban, és elment, hogy a szomszéd városban körbekérdezzen; akad-e aznapra valami kis munka. Fiát meg a legelőre küldte, hogy egyetlen vézna kecskéjüket, Borit legeltesse.

„Az emberek bizonyára nem szeretik a porhanyós egérhúst” gondolta Éjjel harag nélkül, miközben elhevert a bevetett ágyon. Miért is haragudott volna, ha már így felvitte dolgát a Nagy Természet? Tető volt felettük, simogatást, dicséretet bőven kapott, és lám, legalább rá meg a kutyára nem kellett, hogy a gazdasszonynak és a kisgazdának gondja legyen.

Amint az utolsó egeret is elropogtatta, Kajla is elhevert a nyekergő deszkapadlón.

– Arról a furcsa, vézna állatról mit tudtál meg az éjjel?

– Kígyófél, méghozzá azt állítja, hogy királyfi! – újságolta Kajla lelkesen, pamacs farkát csóválva. – Azt ígérte, ha megerősödik annyira, hogy ismét emberi nyelven tudjon szólni, megjutalmazza majd a gazdánkat olyan kinccsel, amilyen kincse még soha egy embernek se volt!

– Na, még ilyen beszédet! – nyivákolt Éjjel meglepetten, és azon mód felugrott, hogy megnézze magának azt a fura jószágot, ami ilyenekkel bolondítja az ő új barátját.

A kamra szájába ajtó helyett támasztott deszka alatt könnyű volt elosonni, aztán hoppla, a kismacska egyetlen szökkenéssel az üres, alacsony polcon termett. A kígyócska érdeklődve emelte fel lapos fejét, amikor Éjjel új fészke fölé hajolt.

– Olyan kicsi vagy, mint a volt gazdasszonyom szoknyakötője – állapította meg hosszas nézegetés után a kismacska, és még közelebb hajolt, hogy meg is szimatolja a kígyócskát.

– Te meg olyan göthös vagy, mint aki menten kileheli a lelkét – sziszegett a kígyó és kétágú, sima nyelvével megnyalta a kismacska orrát, hogy jobban érezze a szagát. – És egér szagú.

Éjjel prüszkölve húzódott hátra a meglepetéstől, a polcról is majd lebucskázott.

A kicsi kígyó jóízűen kuncogott, aztán széles fejét szépen visszafektette a farkára.

– De majd meg növünk, megerősödünk mindketten. Megszolgáljuk Peti gazda jóságát, majd meglátod! – biztatta a kismacskát, aki ezt hallva az edénye mellé heveredett.

– Valóba királyfi vagy? – kérdezte még mindig igencsak kétkedő hangon.

– Az vagyok, méghozzá a kígyókirályé – helyeselt a kígyócska, azzal egyet fordult, hogy megmutassa a hasát. Szép fekete pikkelyein ezüstös korona mintázat fénylett a hasánál. – Övé a legnagyobb ország az Üveghegyen túl, ura nem csak az ezüst, de az arany, sőt a gyémánt erdőnek is!

– Az Üveghegyen? Na, akkor sokra is megyünk vele! Még ha igazat is mondasz, az szörnyen messze van – búsult Éjjel, még a füle is lekonyult bánatában. – A kisgazdánk talán meg sem éli, amíg olyan erős és nagy leszel, hogy oda haza menj és megjutalmazd.

– Ugyan, ugyan – kuncogott a kicsi kígyó a nagy bánatot látva, és a tál széle felett áthajolt, hogy kedveskedve újra megnyalja Éjjel pofáját. – Megmondom, mit teszünk – folytatta aztán visszagömbölyödve előbbi, kényelmes helyére. – Hozzál nekem is minden héten hét jó kövér egeret, és meglátod, három esztendő elég lesz, hogy nagyra nőjek és hazatérhetek atyámhoz. Ő majd megjutalmazza Peti gazdát, aki az életünket megmentette. Attól fogva ígérem, jó dolgotok lesz. Úgy élhettek majd, mintha magatok is királyi palotába születtetek volna.

– Van a királyi palotákban egér?

– Nincs.

– Hát akkor minek akarnék ott élni?

– Nem akarsz talán naphosszat selyem párnán heverni, édes tejet lefetyelni?

– Csak ha simogatnak, szeretnek.

– Az már nem a palotán vagy a kalyibán múlik, hogy megtalálod-e azokat, akik szeretnek.

Elgondolkodott ezen Éjjel, de nem értette a dolgot. Hiszen, ha nincs egér és naphosszat semmit se csinál egy macska, ugyan miért szeretnék, miért dicsérnék? Oly’ szépen sziszegett azonban tovább a kígyócska atyja kastélyának aranyos hímzésű, drága párnáiról, finom falatokról meg nagy szeretetről, hogy Éjjel csak ráállt végül, hogy egeret hordjon neki.

Úgyis a kisgazda jószága volt emez is, herceg vagy hazug, ugyan miért is ne etethetné őt is, amíg Peti gazda éppúgy szereti őt is, mint Éjjelt vagy Kajla kutyát?

Békésen teltek a hetek, a hónapok, sőt, szép lassacskán az évek is. A gazdasszony nagyon megszerette az állatokat, már a kígyócska miatt is egyre kevesebbet zsörtölődött, valahányszor a fia nagyobb fazékba, kosárba költöztette a növekvő állatot. Vén kecskéjük kevéske tejét Peti gazda minden nap szorgosan lefejte, s inkább ő nem evett, de a három állatnak mindig adott pár kortyot a kecsketejből is, meg abból is, ami épp az asztalra jutott.

Éjjel szorgosan hordta haza az egeret, mezei pockot, sőt idővel már az óvatlan rigókat is megfogta a közeli kiserdőben, ha a madarak túl alacsony ágra szálltak fecsegni. Nappal meg békésen aludt; nyáron a jól szellőző, füstszagú nádfedél alatt egy gerendán, télen meg benn a kamrában, a Csuszának elkeresztelt kígyóherceg fészke közelében.

Hogy mi meséket tudott az a herceg! Éjjel persze a felét se hitte annak, amit repülő, lábas kígyókról meg dölyfös királylányokról mesélt, de a történeteket mókásnak találta, így hát boldogan elhallgatta őket. Akár csak Kajla, ha ideje jutott rá, és nem kellett a legelőre mennie Péterrel.

Mert hát Peti gazdából is nyakigláb, szeplős képű kamaszlegény vált az évek alatt, s ahogy idősebb lett, megnőtt a feladata is. Már nem csak édesanyja öreg kecskéjét őrizte, hanem heti pár forintért a szomszéd városban élő Markos gazda disznóit is. Még társasága is akadt a munkában: a takács lánya, Julcsa, aki meg saját apja libáira vigyázott napközben a réten.

Naphosszat beszélgettek a fiatalok kint a mezőn, s ahogy cseperedtek, egyre jobban megszerették egymást. Kergetőztek a magas fűben, amíg az állatok legeltek, elmeséltek a másiknak minden álmot, minden titkot, vagy csak csendben Kajla kutya két oldalán hevertek és a felhőket nézték. Éjjel is gyakran kiment hozzájuk, ha Csusza történeteit elunta. Szerette Julcsát; a lány gyakran hozott viaszkos vászonkendőbe csomagolva maradék falatot otthonról, amit nem csak Péterrel, de velük is szívesen megosztott. És milyen jó volt, amikor Éjjelt az ölébe engedte! A kandúr a jó meleg kályhazugnál, sőt, még a langyos tejecskénél is jobban szerette, ahogy azok a kicsiny kezek a fülét, nyakát vakargatták, miközben álomba dorombolta magát Julcsa levendulaillatú szoknyájának puha ráncai közt.

Úgy szerette volna, hogy az ő Péter gazdájuk ezt a leányt hazavigye és szépen nőül vegye, akár csak az öreg gazdasszony, aki évről évre mind jobban sóhajtozott a fiának, hogy de jó lenne már ha dolgos, jóravaló menyecskét hozna a házhoz. Bizony! Jó lett volna, ha Julcsa velük él. Biztos minden este ugyanolyan békésen simogatta volna álomba Éjjelt, amíg Péternek mesél a napjáról, mint ahogy kinn a mezőn tette, ha a libák nem okoztak épp galibát.

Péter azonban nem hajlott a házasságra, mindig ügyesen elterelte a témát, amikor az anyja előhozakodott a nősüléssel.

Ahogy telt-múlt az idő és beköszöntött a harmadik tavasz is Csusza akkorára nőtt, hogy már nem is akadt a házban elég nagy edény számára, még a polcot is mindig ki kellett venni az üres kamrából, hogy kényelmesen elférjen.

– Hamarosan elviszed a gazdát az Üveghegyen túlra? – kérdezte egy este Kajla, miután Éjjel hazaért a vadászatból, és mind behúzódtak a jó meleg kamrába, hogy ne zavarják beszélgetésükkel az alvó embereket.

Csusza a három egeret egy falásra lenyelte, aztán lapos fejét hátra fordítva megnyalta a hátát. Akkora volt már, hogy elnyelhette volna nem csak Éjjelt vagy Kajlát, de tán még Péter gazdát is.

– Igen, igen, nyár derekán hazatérek atyámhoz – sziszegte elgondolkodva a kígyóherceg, akinek utolsó vedlése óta már nem csak a hasán, de széles homlokán is megjelent az ezüstös korona minta. – Ha a következő vedléssel kinőnek a szárnyaim, útra is kelhetek.

Éjjel a kígyófi összetekeredett testének zugába heveredett, és nagyot ásítva lefektette fejét a jó meleg pikkelyekre.

– Akarsz rigót, hogy nagy legyen a szárnyad?

Csusza vidáman sziszegett, és rossz szokása szerint végignyalta furcsán sima, villás nyelvével a kandúr orrát.

– Kedves tőled, de mostantól magam vadászok majd – felelte a kandúrnak. Éjjel meglepetten emelte fel a fejét, és azonnal tiltakozásra nyitotta a száját, Csusza azonban jókora szemfogait elővillantva elvigyorodott. – Kicsi vagy te, hogy annyi mindent hazahordj, amennyire szükségem lesz most, hogy már a szárnyam is nő – intett farka hegyével a hátán alig-alig kitüremkedő bőrredőkre. – De velem tarthatsz, megmutathatod, hol lehet vadászni, és mi az, ami az embereké, amit nem lehet elkapni.

– Jól van, csináljuk így – bólintott Éjjel habozás nélkül.

Attól fogva együtt jártak sötétedé után vadászni. Éjjel örömmel mutatta meg minden titkos zugát az erdőnek, és hamarosan már örült, hogy Csusza magának keres betevőt. A kígyóherceg annyit evett, mint tíz macska miközben egyre csak nőtt és nőtt – többet, mint az elmúlt három esztendőben összesen.

Mire beköszöntött a nyár akkora lett, hogy Péter gazda már könnyen a hátára ülhetett volna. Bőre is ismét szürkülni, színtelenedni kezdett, ahogy közeledett a vedlése.

Mikor aztán a gazdasszony egy reggel ismét útnak indult Kajlával – mert hát öregedett már ő is, ahogy minden ember, s hű kutyusuk egy ideje már inkább őt kísérte, nehogy baj érje úton a városba –, Csusza a kamrából előmászva le vetette a bőrét, s lássanak csodát, ahogy előre megmondta: hatalmas, fekete pikkelyekkel borított szárnyak bukkantak elő a régi bőr alól.

– Na Péter gazdám, ki engem három éve a veszedelemből megmentettél – szólította meg a kamasszá cseperedett fiút Csusza, aki nem győzte szájtátva bámulni őt. –, tudd meg most már, hogy az Üveghegyen túl élő kígyókirály fia vagyok, világot látni jöttem az emberek földjére, ám rögvest azoknak az esztelen suhancoknak a kezére jutottam, akiknél találtál. Ha nem jöttél volna, hogy kedvességből megváltsd az életemet, bizonyára el is veszejtenek.

Ámult a legény nagyon, hogy az ő kígyója nem csak beszélni tud, de egyenesen királyi vér! Tudta ő, hogy nem olyan fajta, mint azok a mindenféle siklók, amiket az erdőben meg a pataknál látott, no de ilyet álmodni se mert volna. Megilletődve simogatta meg a kígyófi fejét amikor az lehajolt hozzá, és megbökte az orrával, mint annyiszor az évek során.

– Miért nem mondtál eddig semmit, kedves kígyócskám? Anyám bizonyára nem lett volna veled olyan kemény, ha csak egyszer is megszólalsz!

– Amíg a szárnyaim ki nem nőttek, nem volt elég varázserőm, hogy az emberek nyelvén szóljak – felelte a kígyóherceg. – Haza is kell térnem, most, hogy olyan erős lettem, mint atyám, nem maradhatok az emberek földjén. A lovagok nem állhatják a sárkány-féléket, tartok tőle, csak bajt hoznék a fejetekre, ha maradnék.

– Akkor vissza se jössz hozzánk? – nyávogott közbe Éjjel az ágyra felszökkenve.

Csusza felé fordulva ingatta meg hatalmas fejét.

– Attól tartok nem, kis barátom.

A kandúr bánatosan heveredett el, egész lekonyultak a fülei.

– Minden állat nyelvét beszéled, nem csak a kígyókét? – csodálkozott el Péter.

Csusza lustán bólintott, vágott, ezüstszürke szemével kisgazdáját fürkészte. Aztán egyet gondolva hozzá hajolt és előbb az egyik, aztán a másik fülét is megfújta, az állát pedig megnyalta. Péter kuncogva lépett hátrább, miközben eltolta magától a kígyó fejét.

– Beszéled most már te is, legyen hát ez az én ajándékom, amiért oly sok éven át jó voltál hozzám és a házadba fogadtál – sziszegte a kígyófi boldogan, és Éjjel felé fordult. – Éjjel, mondj valami kedveset a gazdának!

A kandúr kíváncsian emelte fel a fejét, azon gondolkodott, ugyan mit mondhatna elsőként a fiúnak. Aztán hirtelen ötlettel felpattant, hogy hízelkedő dorombolással megbökje Péter kezét.

– Vedd el Julcsát!

– Julcsát?! – kiáltott fel Péter meglepetten, hogy kedves kismacskáját valóban beszélni hallja. Aztán bosszús kis nevetéssel megcsóválta a fejét. – Ne bolondozz, Éjjel, már hogy vehetném el épp én Julcsát, amikor ő takaros házban nőtt fel, jó családban? Minden vasárnap van kalács az asztalukon, és meleg mézes tej minden este a bögréjében. Bottal ver el az apja a pimaszságomért, ha odaállítok, hogy Julcsa kezét megkérjem.

– Na és ha nem napszámos lennél? – érdeklődött Csusza – Hozzád akarna az a lány menni feleségül, ha tehetné?

Péter olyan vörös lett, mint előző nyáron egy ízben, amikor a napon elaludt és pecsenye-pirosra sült az arca. Zavartan dörzsölte pelyhedző állát, hogy erre ugyan mit feleljen. Éjjel vidám nyávogással sietett a segítségére.

– De még mennyire hozzá menne! Olyan kedvesek egymásnak, mint madárnak a párja.

– Ezt nem tudhatod, Éjjel! – szólt rá Péter zavartan a kandúrra. – Sose mondtunk egymásnak mást, mint amit pajtások mondhatnak!

Éjjel csak dorombolt a tiltakozást hallva és ismét az ágyra telepedve mancsával megvakarta füle tövét.

– Mondani, mondani! – dorombolt pimaszul. – Hát mit kell még mondani, amit nem mondott el a tekintete és az, ahogy kedvesen a hajadat simogatja, mikor a térdére hajtod a fejedet? Vagy amit nem mond el, hogy helyette mindig a csalánba gázolsz, ha a libák odakóborolnak, és a legmagasabb ágról is leszeded neki a vadkörtét, amikor még csak ott érik?

Vörösödött Péter, még jobban is, mint az előbb, de erre már nem szólt semmit. Csusza elégedetten bólogatott.

– Azon könnyen segíthetünk, ha csak a vagyon miatt nem akarja az apja neked adni a kezét – bíztatta a legényt. – Gyere, ülj fel a hátamra! Elviszlek atyámhoz, ő majd megjutalmaz, amiért az életemet megmentetted, én pedig megmondom, mit kérj temérdek kincse körül. Ha hallgatsz a tanácsomra, elhiheted, soha nem lesz gondod semmire, se nősülésre, se vasárnapi kalácsra.

– Nem lehet kedves kígyóm, anyámat elemészti a bánat, ha hazajön és nem talál itthon se engem, se téged! – tiltakozott Péter.

Szerencsére nem kellett sokat győzködni a kígyófit, hogy várjanak estig az indulással, könnyen belátta, hogy a legénynek bizony igaza van. Péter elindult, hogy Bori kecskét áthajtsa Markos úrhoz és a disznókkal együtt kivigye legelni, Éjjel meg otthon maradt Csuszával, hogy bevárják az estét. Addig a kígyófi mesélt ismét, Éjjel már azt is tudta, hogy atyja birodalmáról szól a történet, és még kíváncsibban hallgatta, mint korábban.

Ám ahogy közeledett az este, úgy érezte a kandúr egyre inkább, hogy nagy bánat telepszik a szívére, éppolyan volt az érzés, mint akkor régen az a nagy-nagy reménytelenség, amit a halál torkában érzett. Mikor aztán túl nagy lett az érzés és túl szoros a mellkasa, idegesen pattant fel és Csusza hátára szökkenve odagömbölyödött a kígyófi egyik szárnyának tövébe. Meglepően puhák voltak az új pikkelyek, selymesebbek még Julcsa szoknyájának anyagánál is.

– Sose jössz már vissza, igaz? – kérdezte bánatosan.

Csusza kedvesen bökte meg az orrával.

– Igaz – sziszegte. – Otthon van a helyem, apám mellett. Az emberek földje nem nekem való hely.

Éjjel búsan bólintott, ismerte jól a történeteket, amiket Csusza mesélt dicsőséget hajszoló lovagokról, akik sárkányra vadásznak, nem akarta, hogy barátjának baja essen, ha az emberek közt marad. Kevés volt olyan jó lelkű, mint az ő Péterük, a gazdasszony vagy Julcsa.

– Mesélj még egy utolsót nekem, arról, amikor egy kisfiú a kígyókirály fiát megmentette! – kérte a kandúr nagy sokára a kígyófit.

Csusza mosolyogva tekeredett össze és hatalmas fejét a kismacska mellé fektetve mesélni kezdett Péter lovagról, aki bár nem lovagnak született, jó szívének hála mégis egy eltévedt kígyóherceg lovagja lett.

Mire leszállt az este és hazatért a munkából Péter is és a gazdasszony is, Csusza meséje rég véget ért. Aznap nem ment Éjjel vadászni, csak ült a kemencezugban és bánatosan Kajla mancsai közé bújt, onnan hallgatta, ahogy a kígyófi mindent töviről-hegyire, szép türelmesen elmesél Péter anyjának.

– Jól van fiam, ha menni akarsz és erre az állatra bízni az életedet, nem bánom – sóhajtott végül az asszony beletörődve a fia döntésébe. – Sose hallgattál rám, ha a kígyódról volt szó, Isten a megmondója, remélem, jól tetted.

– Ne aggódjon, kedves gazasszonyom, egy hét múlva itthon lesz a fia – ígérte Csusza ünnepélyesen. Aztán ahogy Pétert a hátára vette, két barátjához fordult, akiket úgy megszeretett az évek alatt, mint édes testvéreit szerette volna, ha anyja több tojást rak. – Ég veletek barátaim, vigyázzatok jól egymásra is, Péter gazdára is.

– Jó uralkodást – búcsúzott Éjjel szomorkás mosollyal. – Aztán ha mégis unnád a dolgot, gyereke vissza látogatóba.

– Bizony, gyere gyakran – helyeselt Kajla. – Majd én elzavarok a portáról minden sárkányvadászt és lovagot, amikor itthon vagy!

A gazdasszony tarisznyába tette fiának az utolsó darab kenyércsücsköt, amit az asztalfiókban talált meg egy kulacs vizet, aztán könnyek közt útjára engedte őt. Remélte, valóban hazajön. Csusza kitárta az udvaron hatalmas szárnyait és huss, a magasba röppent, hamarosan elnyelte alakját a holdfényes éjszaka.

Lassan teltek a napok, a gazdasszonyt majd elemésztette az aggodalom. Harmad napra már az ágyból is alig bír kikelni a nagy aggódástól. Amikor Julcsa látogatóba jött, hogy Péter felől érdeklődjön, akkor is csak Kajlára támaszkodva tudott az ajtóig elmenni, hogy beengedje őt.

– Majd hazajön, ha az Isten is úgy akarja – mondta a lánynak, miután behívta a huzatos kunyhóba, ő maga pedig fáradtan visszaroskadt az ágy szélére. – Hét nap múlva itt lesz, azt ígérte. Vasárnapra – tette hozzá motyogva, ahogy a napoknak utána számolt.

– Addig tudok valamiben segíteni, Ágnes néni? – kérdezte Julcsa kedvesen, s amikor látta, hogy az idős asszony milyen nehezen boldogul a papucsával, azonnal felállt, hogy segítsen neki, még a vánkosát is megigazgatta a feje alatt. – Ne tessék aggódni semmi miatt, amíg Péter megjön – mondta közben kedvesen. – Holnap hozok majd át finom levest estére, be is gyújtok magának, ki is seprek.

– Köszönöm, kedves. – Az asszony tétova mosollyal paskolta meg Julcsa kezét, aztán ismét nekiszomorodva nagyot sóhajtott. – Jaj, csak éljük meg, hogy igaz legyen, amit a beste mondott és hazajöjjön az én Petikém!

– Hová ment, a vásárba?

– Ugyan dehogy, világgá! Vagy még azon is túlra!

Zavartan ráncolta a homlokát Julcsa, nem értette, hogy miről beszélhet az idős asszony. Ugyan, hogy ment volna világgá az ő Petije, amikor hat faluval odébb is mindenki tudta, hogy úgy szereti az anyját, soha nem hagyná őt magára?

– Csak nem lázas, Ágnes néni? – kérdezte aggódva a lány és pici kezét az asszony sápadt arcára simította.

Huzatos volt az öreg nádtető, hát még az ütött-kopott ablaktábla, ami alatt az ágy állt. Könnyen bebújt a szél a réseken. Ágnes néne homloka azonban nem volt melegebb, mint Julcsa keze.

– Holnap visszajövök– ígérte a lány, miután bátorítóan megszorította az idős asszony kezét, aztán felállt, hogy a fáradtan laposakat pislogó asszonyt magára hagyja. Úgy gondolta, ráfér a pihenés, hisz bizonyára rossz estéi voltak, amióta a fia elment hazulról.

Másnap magával hozta a bátyját is, na meg apjuk szerszámos ládáját, hogy együtt új ablaktáblát vágjanak be a régi helyére, sőt, fivére még a sarokvasakat is megreszelte, megolajozta, amíg Julcsa Ágnes nénivel beszélgetett. Kajla az asztal alá telepedve hallgatta őket és az idegen férfit tartotta szemmel, Éjjel meg a leány ölébe gömbölyödve dorombolt. Julcsa fél kézzel a nyakát vakargatta beszélgetés közben.

Aztán szépen eltelt az ötödik, s a hatodik nap is.

A hetedik napon Éjjel már éppoly nyugtalan volt, mint a gazdasszonyuk; korán reggel felkapott a gerendára, s onnan egy jókora résen át kimászott a nádtetőre. Ott heveredett el, hogy a tűző napon süttetve magát az leshesse egész nap, mikor jön már Péter gazda.

A nap azonban jócskán a látóhatár mögé bukott, mire a falu felől csakugyan felbukkant a legény. Felpattant Éjjel a tetőn, két szökkenéssel a földön termett, aztán onnan a ki-be dőlő kerítés tetején. Amikor Péter a kapuhoz érkezett, hangos dorombolással köszöntött.

A fiú megsimogatta, megvakargatta a füle tövét, aztán befordult a házba és megölelte az édesanyját is, aki úgy pattant ki az ágyból, mintha harminc esztendőt fiatalodott volna örömében, hogy a fia megjött.

– Mesélj fiam, merre jártál, mit láttál? – kérdezte végül, amikor mindketten az ágy szélére telepedtek. – Miféle jutalmat adott neked az a te kígyód?

– Nem mondhatom meg, édesanyám, lelkemre kötötték, hogy az ajándék titkát mindenkor meg kell őriznem, még maga előtt is – rázta meg a fejét Péter, de az arca csak úgy ragyogott az örömtől. Arcon csókolta édesanyját, aki csak a homlokát ráncolta erre a beszédre, aztán szépen felállt és az idős asszony kezét megsimogatta. – De higgye el, valóban nagy ajándék volt az, olyan hatalommal, ami nekem van a király is nekem adja majd a lánya kezét, nagyobb úr leszek én édesanyám, mint maga Markos gazda! Soha, semmire nem lesz már gondunk ebben az életben.

– Jaj, fiam, már hogy adná neked a király a lányát? – csapta össze Ágnes asszony a kezét hüledezve. – Ne bolondozz ilyenekkel.

– Azt mondtad, Julcsát veszed el! – nyávogott Éjjel is méltatlankodva miközben felszökkent a kemencepadkára. Még a fülét is hátra csapta mérgében. – Minek nekünk egy királykisasszony? Julcsa szeret, nem kell neki hozzá sem királyi cím, sem kastély.

– Elhallgass Éjjel, ne beszélj bolondságokat – intette le Péter bosszúsan a kismacskát, ujja hátával még a fejére is koppintott. Nagyot ütött a tompán fénylő rézgyűrű, amit Éjjel sose látott még az ujján, a kandúr sziszegve húzódott el a legény keze alól. – Nekem királykisasszony lesz a feleségem, és ha vele a királyságot is megöröklöm, nem lesz gondunk soha, semmire, még akkor se, ha fordul a szerencsénk.

– Ugyan fiam, gondold meg – kérte az anyja aggodalmasan. – Hiszen van kedvesed itt a faluban, dolgos, derék lány! Többet ér az ő szerelme, ami már most a tiéd, mint egy egész királyság.

Péter azonban hajthatatlan volt, egyre csak csitította az anyját, hogy ne nyugtalankodjon, ő mindent kitalált, mindent elrendez. A királykisasszony is szereti majd őt annyira, mint Julcsa szerette és a jövőjük olyan biztos lesz hercegként meg hercegasszonyként, mint sehogy másként.

Hiába kérte Éjjel is, hogy térjen jobb belátásra, hiába mondta, mi mindent mesélt nekik Csusza a kevély és büszke királykisasszonyokról. Nem hatott se szép szó, se kérlelés, Péter csak dühös lett. Végül még a házból is kitette a kandúrt, s vele együtt Kajla kutyát is, aki megpróbálta azzal jobb belátásra bírni, hogy elmesélte, miként viselte Julcsa gondját a gazdasszonyuknak, amíg Péter odavolt az Üveghegyen túl.

– Na még ilyen hálátlanságot! – fújtatott Éjjel, amikor Péter az ajtót jól becsukta utánuk, sőt, még be is reteszelte. – Ebbe meg ugyan mi bújt, hogy hirtelen királylányt akar nem Julcsát?

– Talán meggondolja magát – vélte Kajla a küszöbön elheveredve. – Talán, ha meglátja azt a királykisasszonyt, majd nem is kell neki.

Éjjel nem igazán bízott ebben, de Kajla reményét se akarta eltiporni, hát csak bosszúsan morrant egyet, aztán nyakába vette az éjszakát, hogy valami vacsora után nézzen. Az erdő neszei megnyugtatták, a vadászat izgalma egy időre feledtette vele minden bánatát. Csak akkor szontyolodott el megint, amikor a kiserdő túlfelén kibukkant és megpillantotta a falu távoli fényeit.

– Miféle ostobasággal beszélted tele a fejét Csusza, amíg oda voltatok, hogy hirtelen már nem a Julcsát akarja elvenni? – kérdezte a csillagoktól bánatosan, ám az égen csak nehéz hasú felhők úsztak sötét árnyékként, a kígyófi nem bukkant fel, hogy a kérdésre megfeleljen.

Csak hajnalhasadás után indult Éjjel haza, de a portát ahová visszaért alig ismerte meg. Nem állt ott a kidőlt-bedőlt kerítés, sem a nádtetős házikó, sem az udvar szegében földig hajló göcsörtös fa, amiről Kajla kutya a nevét kapta. Takaros fehér kerítés mögött, jókora felsepert udvaron állott egy olyan szép palota, amilyet Éjjel csak igen tiszta napokon látott a tetőről, tíz falun túl a hegy oldalában. A kandúr előbb gyanakodva körbe kerülte az idegen-ismerős portát, aztán a kerítést is megszimatolta. Idegen is volt meg ismerős is – igen fura egy helyzet.

A porta küszöbnél beljebb azonban csak akkor merészkedett, amikor aztán az este termett palota aranyos ajtaja kitárult és Kajla kutya lelkes farokcsóválással elébe szaladt.

– De jó, hogy hazaértél Éjjel, gyere, gyere gyorsan! Nézd milyen szép helyet varázsolt ide a gazda, míg aludtunk! Olyan finom falatoktól roskadozik bent az asztal, amilyeneket még Julcsa se hozott, kaptam is már egy nagy velős csontot reggelire – újságolta a kutya lelkesen, és a grabancánál megragadva a még mindig bizonytalankodó Éjjelt, a szájában vitte bentebb.

Na de prüszkölt is a kandúr mérges-sértődötten, amint Kajla kutya letette, csaknem a pofáját is megkarmolta! Elvégre nem volt már kismacska, hogy a tarkójánál fogva cipeljék ide-oda.

Kajla békítően hozott neki nagydarab csülköt az asztalról, amit Péter gazda jóízű nevetéssel adott neki, hogy barátját kiengesztelhesse. Éjjel gyanakodva szagolta meg a húst. A hasa azonban tele volt porhanyós rigóval, s a furcsán tiszta kastély is feszélyezte; az ételt Kajla elé tolta, aztán békítően arcon nyalintotta a kutyát és inkább a gazdasszony ölébe ugrott fel egy kis simogatásért.

Úgy tűnt, ő is pont olyan kellemetlenül érzi magát az új palotában, mint Éjjel.

Péter az asztal mellől felállva vakargatta meg Éjjel fülét, aztán lehajolt, hogy az édesanyát arcon csókolja.

– Én most elmegyek édesanyám, három nap múlva jövök az új jegyesemmel – mondta teljes bizonyossággal.

– Meglátod fia, hogy nem lesz jó vége ennek – csóválta a fejét az anyja, aztán a nagy, díszes ebédlőben körbe nézve nehézkes sóhajjal legyintett. – De ha mindenáron királylányt akarsz, menj. Csak a szíved nyugodt legyen, az a fontos. Ám ha úgy se leszel itthon… Ezt a nagy kastélyt vissza tudnád-e előbb varázsolni a mi kis otthonunkká? Jobban érezném magamat egyedül abban a házban, amit apád épített, mint ebben a nagy hodályban.

Hiába próbálta Péter meggyőzni az anyját, hogy jobb lesz a tágas, díszes palota, majd megszokja, ha benne él, az asszony hajthatatlan volt. Mit tehetett mást a fiú? Édesanyja kedvében akart járni, hát végül kikísérte őt a palota elé és egy kihozott székre leültette.

– Egy perc csak édesanyám, várjon itt! – mondta, aztán visszasétált a palota nagykapuja elé.

Éjjel kíváncsian szegődött a nyomába, mert hát bolondság ide vagy oda, furdalta az oldalát, hogy ugyan miféle ajándékot kapott a gazdájuk, amivel ilyen csodákat tud tenni?

Meg is tudta, amint a legény a kastély kapujába ért és az ujjára húzott vékony, kopott rézgyűrűt megfordította. A palota azon nyomban eltűnt, mintha sose lett volna; a helyén újra ott állt a nádtetős kis házikó. Még az ablaktábla is olyan likas volt, mint amilyen akkor, amikor Péter elment.

Nagyot sóhajtott a gazdasszony bánatában, amikor közelebb jött és meglátta.

– Köszönöm, Petikém, na de az ablakot igazán úgy hagyhattad volna, ha már Julcsa volt olyan kedves és áthozta Karcsit, hogy megjavítsák.

Pirulva nézett a legény az ablakra, közben ujjai zavartan a gyűrűvel babráltak.

– Igaza van édesanyám, egy pillanatot várjon csak – motyogta sután, miközben aprót fordított a gyűrűn. Megjavult azonnal az ablak, azt meg csak Éjjel látta, ahogy a gazdasszony csodálkozva előbb az új ablaktáblára, aztán a fia gyűrűjére nézett.

Szólni azonban sem Éjjel, se a gazdasszony nem szólt semmit.

Elment Péter a királyhoz, ők meg otthon maradtak. Julcsa átjött másnap Ágnes asszonyhoz, hozott ebédet, kisepert, az állatokat is megetette. Nem feledkezett el egyikükről sem.

– Peti merre van? – kérdezte, amikor végül asztalhoz ült ő is. – Szerencsével járt az útján?

– Szerencsével, bizony – mosolyodott el szomorúan Ágnes asszony, miközben megsimogatta a lába mellé telepedő Kajlát. – Olyan nagy szerencsével, hogy azonnal a fejébe is szállt.

– Hogy érti ezt, Ágnes asszony?

– Úgy leányom, hogy az a bolond gyerek a fejébe vette, hogy királykisasszonyt akar feleségül, el is ment a királyhoz, hogy az egyik lánya kezét megkérje – mesélte az asszony.

Éjjel a mestergerendán üldögélve, értetlenül figyelte őket, nem tudta, hogy mi akarhat a gazdasszonyuk, miért szomorítja Julcsát ilyen hírrel, ha még az is lehet, hogy Péter gazda haza se hozza azt a bizonyos királykisasszonyt. Mert Julcsa szép szemét bizony azon nyomban elfutották a könnyek, amikor meghallotta, hogy az ő Petije mást akar nőül venni.

– Biztos ebben, Ágnes asszony? – kérdezte végül csendes, bánatos hangon.

– Abban, hogy ezt vette a fejében, teljesen – bólintott az asszony, miközben az asztal felett áthajolva vigasztalóan megpaskolta Julcsa kezét. – De sose félj, biztos vagyok abban is, hogy nem fog illeni hozzá a király egyik lánya sem, és abban is, hogy hamar rájön majd Peti is, mennyivel többet ér a te barátságod és kedvességed, mint egy korona. Majd segítünk neki, igaz-e kismacskám – pillantott fel az asszony Éjjelre, aki e szavak hallatán leszökkent a gerendáról és hangosan dorombolva az asszony kezéhez törleszkedett. – Higgy ennek a vén asszonynak, lányom, légy csak türelemmel.

Julcsa szipogva törölte meg kézfejével a szemét.

– És ha mégis a királykisasszony kell neki?

– Akkor örülj, hogy nem mentél hozzá a falu bolondjához! – csóválta meg a fejét Ágnes asszony. – De egyelőre ezzel ne is gondolj, a kamasz legények sok ostobaságot csinálnak büszkeségből, az én Petimnek is megjön majd az esze mire hazatér.

Látszott Julcsán, hogy nem hiszi el egészen, amit az asszony mond, de azért rábólintott a tanácsra.

Eltelt a három nap, aztán még három másik. Julcsa minden délután átjött, hogy a ház körül segítsen, s miközben krumpli pucolt vagy ágylepedőt stoppolt, Ágnes asszonnyal beszélgetett. Éjjel gyakran az ölébe telepedett és ott dorombolt, ha náluk járt, s hamarosan észrevette ő is, hogy a lány már nem is tűnik olyan bánatosnak.

Mikor aztán a hatodik napon Julcsa hazament, Ágnes asszony az ágyon ülve ölébe vette Éjjelt, s lába mellé intette Kajlát is.

– No kedveseim – kezdte nagy komolyan, mint aki biztosra veszi, hogy az állatok valóban figyelnek szavára. – Én ugyan nem értem a beszédeteket, mint a fiam, de azt remélem, ti értitek az enyémet, és a segítségemre lesztek, hogy Petikémet jobb belátásra bírjuk.

Éjjel hangos dorombolással nyomta fejét a gazdaasszony fejéhez, Kajla kutya meg helyeslő vakkantással lelkes ritmust dobolt farkával a döngölt agyag padlón.

– Jó lesz annak a fiúnak, ha megérti, mennyivel többet ér az a lány, aki őt már a szerencséje előtt is szerette, akinek nem kell sem varázslat, sem palota ahhoz, hogy jóban-rosszban vele akarjon lenni. Ezért kérlek kedveseim, ha valóban kisasszonyt hoz haza ez az én bolond fiam, legyetek kedvesek ahhoz a lányhoz, engedjétek, hogy titeket megszeressen, amíg én kiismerem és kitalálom, mitévők legyünk!

Éjjel értetlenül billentette félre a fejét.

– Legyünk kedvesek? – nyávogta tétován Kajlára pillantva, de a kutya is éppolyan tanácstalannak tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. – Annak ugyan mi értelme lesz, a végén még itt akar majd maradni velünk!

– Én ugyan megharaptam volna, amint megjön – bólogatott Kajla is serényen, kivillantva megsárgult fogait. – De ha a gazdasszony ezt szeretné…

Ágnes asszony nem érthette a szavukat, de azért megsimogatta mindkettő fejét, mintha legalábbis gyerekek lennének, aztán játszani küldte őket a kertbe, ő maga meg hozzá fogott, hogy egyszerű vacsorát készítsen, hátha megjön a pár aznap este.

S valóban, mire bealkonyodott és a kiserdőben rákezdett az öreg fülesbagoly a szokásos dalra, hazatért Péter gazda, méghozzá díszes hintóban, amit négy hófehér paripa húzott. Mellette egy olyan szép lány ült drága, aranyos ruhában, hogy még talán Julcsának is párja lehetett volna, ha fitos orra köré nem vés mély ráncokat a viszolygás. Selyem legyező mögé rejtve arcát a hintó lépcsőjéről nézett végig a portán és a kis házikón, ami előtt Peti megállíttatta a kocsit.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Péter! – sipította megvető hangon, amikor a gazdasszony a girbegurba kerítés nyikorgó kiskapuját szélesre tárta előttük. – Apámnak aranyos palotát építettél egy éjszaka alatt, hogy a kezemet elnyerd, engem meg arra akarsz kárhoztatni, hogy ebben a putriban éljek?

Lángvörösre gyúlt Péter arca, amikor ezt a beszédet meghallotta. Éjjel bosszankodva szökkent fel a kerítés tetejére és hasonló megvetéssel méregette az orrát húzó kisasszonyt.

– Kellett ez nekünk? – nyávogta Péternek, de a fiú csak csúnyán nézett rá, aztán visszafordult a királykisasszonyhoz és a kezét felé nyújtotta.

– Ma este apám házában megalszunk, aztán reggelre lesz palota is, majd meglátod – felelte, miközben lesegítette őt a kocsiról. – Gyere, hadd mutassam be neked édesanyámat. Ha az orrom nem csal meg, már a krumplis tészta is megfőtt, jó lesz a meleg vacsora. Meglátod, jobb kedvre derülsz, ha ettél!

Ám a királykisasszonynak nem lett jobb kedve. Hiába fogadta Ágnes asszony kedvesen, hiába szorította meg a kezét bátorítóan és ölelte magához, a kisasszony csak fintorgott és hamar elhúzódott, az öreg ruhák szúrós anyagára panaszkodott és arra, hogy irritálja az orrát a por. Az ebéd se tetszett neki; a székre azt mondta, hogy kényelmetlen, hiába tették rá neki a legvastagabb vánkost, a krumplis tésztát meg ízetlennek találta és hiányolta belőle a húsos szalonnát, mellőle a jó bort. Hiába evett mindenki jóízűen, ő egyre csak piszkálta az ételt és sóhajtozott, hogy az apja palotájában bezzeg tíz fogásos minden vacsora!

Aztán mikor lefekvéshez kezdtek készülődni és Péter friss szalmát hozott be, hogy azt a kemence előtt vastagon elegyengesse és egy pokróccal beterítse, a leány egészen elsápadt.

– Nem akarhatod, hogy a földön aludjak?!

– Sajnos csak egy ágy van, kedvesen – felelte Péter zavartan, és megpróbált szépen, békítően a lányra mosolyogni. – De ne aggódj, majd összebújunk, a fejedet is a vállamra hajthatod. Meglátod, kényelmesebb lesz, mint bármely selyemvánkos, amin eddig aludtál.

De nem bújt ám a királykisasszony álmában Péterhez! Inkább magához vette az összes párnát, amit Ágnes asszony felajánlott nekik, aztán egészen a kemence falához húzódva álomba sírt órákon át, hogy őt a sors ilyen szégyenre kárhoztatta. Hiába próbálta a legény a hátát simogatni, a leány félreütötte a kezét, Péter meg azt sem tudta nagy zavarában, mi tévő legyen.

Éjjel megvetően szisszenve figyelt a gerendáról. Na hát kellett ez a Petinek? Hogy ilyen kényes, finnyás úri lányt hozott haza a Julcsa helyett? A kandúr még akkor is csak az orrát húzta, amikor Ágnes asszony a sok sírás-rívást látva kérlelőn rá pillantott.

De azért leszökkent a kemencepadkára.

– Majd én megvigasztalom, ne félj – mondta Péter gazdának, és ahogy gazdasszonyuk korábban kérte, közelebb osont a síró lányhoz, hogy hangosan dorombolva mellé telepedjen és apró fejével vigasztalón megbökte a vállát.

A lány először ijedten rezzent össze, aztán mikor látta, hogy a szép kis fekete macska az nem Péter, hüppögve hagyta, hogy odabújjon hozzá a jószág, még magához is ölelte. Fél óra se kellett hozzá, hogy a kandúr dorombolása valóban megnyugtassa a királylányt, aki már egyébként is nagyon elpilledt a zokogástól.

Péter hátát a kandallónak támasztotta és bús ábrázattal várta, hogy az asszonyok elaludjanak, miközben Kajlát simogatta, aki időközben az ölébe hajtotta busa fejét. Mikor aztán mindkettőjük felől csak békés szuszogást lehetett hallani, megkönnyebbült sóhajjal kismacskájára mosolygott. A kandúr éberen leste őt a királykisasszony karja alatt fekve.

– Köszönöm Éjjel, hogy segítettél.

– Julcsa bezzeg sose sírt, ha látogatóba jött – felelte Éjjel morcosan. – Ő szereti ezt a házat, nem kell neki palota, hogy veled akarjon lenni. És a fejét is mindig a válladra hajtotta a réten, a földön fekve.

– Ne légy igazságtalan Éjjel, Rózsa csak mást szokott meg – védte Péter sóhajtva az alvó királylányt miközben a gyűrűjével játszott. – Majd megszereti ő is a vidéki életet, ha nem kell a földön aludnia.

Azzal Péter fogta és megfordította az ujján a rézgyűrűt, mint ahogy a minap tette. A házból egy szempillantás alatt takaros palota vált. Úgy foszlottak szét az öreg vályogfalak és a nádtető, mint a nyári bárányfelhők, amiket szétkerget egy hirtelen, viharos széllökés. Termett a helyükön azonnal fehérre meszelt, arannyal szegett kőfal, faragott fenyőberakásos mozaik tető. Még a leterített szalmából is puha szőnyeg lett, a hercegkisasszony meg Éjjellel együtt egyszerre hatalmas ágyba került, olyan puha, süppedős párnák közé, mint a frissen hullott fehér hó.

Péter sóhajtva állt fel a földről, aztán még egyet fordított a gyűrűjén és lett egyszerre rajta is drága selyempizsama, bojtos hálósipka. Óvatosan mászott be a királyleány mellé a hatalmas ágyba, gondosan a maga térfelén maradva, nehogy a lány zokon vegye a dolgot reggel, ha megébred. Mindössze egy lángvörös tincset simított félre a leány homlokából.

– Álmodj szépeket, Rózsa – suttogta bátorítóan. – Reggelre lesz aranyos palotád!

Örült reggel a királykisasszony, amikor a szép nagy palotát meglátta. Azonnal ki is tessékelte Pétert a szobából és ráparancsolt, hogy amíg ő fürdik, hordja be minden cuccát, amit kint kellett hagyni előző este a kocsin. Péter meg is tette, noha volt abban a varázskastélyban minden, amire a leány vágyhatott. De hát a saját ruhák, a saját piperék, könyvek és ékszerek mégiscsak otthonosabbak, ezt ő is belátta.

Péter behordta szépen Rózsa minden cuccát, aztán elment, hogy Bori kecskét a rétre kihajtsa legelni, ahogy mindig. Még Markos gazda felé is elkanyarodott, hogy ha már úgyis kimegy megkérdezze, kihajtsa-e az ő disznóit is néhány órára. Meglepődött nagyon a gazda a dolgon, de ráállt, hogy a disznókat megint a fiúra bízza, hiszen mindig megbízható kondása volt a legény.

Amikor este Péter hazaért anyja és Rózsa a társalgóban üldögélt; előbbi kötögetett, az utóbbi meg Éjjellel az ölében egy könyvet olvasgatott. A legény arcon csókolta anyját, aztán ment volna a jegyeséhez is, a lány asszonyban azon nyomban felpattant. Éjjel nyikkanva esett a földre, jól megütötte magát, de a királykisasszony ügyet se vetett rá, csak azzal volt elfoglalva, hogy Pétertől kartávolságon kívül maradjon.

– Megbolondultál?! – kiabálta dühtől kipirult arccal. – Ilyen büdösen a közelembe nem jössz, csókolgassanak a disznók, amikkel henteregtél!

– Ugyan Rózsa, hiszen csak ültem mellettük a fűben – próbálkozott Péter, még az ingét is az ujja közé csípte, hogy megszagolja. Kissé izzadt volt az igaz, de hát ez a munkával járt; egész nap odakint volt az állatokkal. – Ne butáskodj, kedvesem.

Rózsa azonban hajthatatlan volt. Péter csalódottan kullogott végül el, csak vacsorára került elő, de a királykisasszony még akkor is csak két székkel odább volt hajlandó leülni. Ráadásul vacsora után is kiküldte a legényt a szobájából, amikor alváshoz készülődött.

– Amíg disznókkal töltöd a napod, velem ugyan nem alszol! – mondta, mielőtt az ajtót az orrára csukta volna.

Bánatosan bámulta Péter a csukott ajtót. Éjjel nesztelen léptekkel szegődött a nyomába, amikor végül bús sóhajtással elindult a fiú, hogy másik szobát keressen magának, ahol álomra hajthatja a fejét.

– Látod, mondtam én, hogy a Julcsát vedd el!

– Ne kárörvendj, Éjjel, mert kicsuklak a házból – mordult rá Péter, ám az arcán inkább csalódottság ült, semmint harag. – Majd megszokja.

– Petikém, te vagy az? – szólt ki az anyja, ahogy az egyik szoba előtt elhaladtak.

Péter azonnal belépett hozzá, hogy jó éjt kívánjon neki, ám azonnal észrevette, milyen tétován, milyen kedvetlenül ül az anyja a hatalmas ágy szélén.

– Nem aludnál itt, velem, kisfiam? – kérdezte gyenge hangon. – Örülök, hogy Kajla itt van, de azért csak jól esne, ha nem kellene egyedül aludnom ebben a nagy, idegen házban.

– Mi bántja, édesanyám?

– Szép ez a palota fiam, szebb, mint bármi, amit életemben láttam, de nem olyan otthonos, mint az, amit apádtól kaptam, amiben felneveltelek – magyarázta Ágnes asszony. – Rideg nekem ez a hely, ezért is kérlek, hozzunk be ide egy másik ágyat neked, ha úgysem alszol Rózsával. Mióta az eszemet tudom fiam, alig aludtam egyedül, mindig kicsi házban éltünk a családdal. Csak akkor voltam magam, amikor apád a fővárosba ment vásárra vagy amikor te távol jártál azzal a kígyóval. Olyankor meg mindig aggódom.

– Ha megnyugtatja édesanyám, örömmel itt alszok – felelte Péter.

Az anyja szépen megköszönte, aztán segített megvetni az ágyat, amit a fia behozott a szomszédos szobából. Így tértek nyugovóra, ám a legény nem alhatott. Egyre az járt a fejében, amit az anyja mondott, s mire meghajnalodott úgy döntött, csak nincs jól, hogy az asszony boldogtalan legyen, így a gyűrűjét újra megfordította, s a szép nagy palotából kicsi, füstös ház lett megint.

Na de ennek meg Rózsa nem örült, amikor reggel megint a szalmával takart földön ébredt!

Szegény Péter, hol édesanyának, hol a királykisasszonynak próbált a kedvében járni, így egyik nap fényes palotában, másik nap apró kis kalyibában éltek. Az első hét végére, Péter egészen elfáradt attól, hogy minden este fennmaradjon és kilesse, mikor alszanak már el az asszonyok, hogy megfordíthassa ujján a gyűrűt.

– Bolond dolog ez – morgolódott Éjjel minden este, miközben gazdája mesterkedéseit figyelte, de a legény rá se hederített.

A nyolcadik napon aztán Ágnes asszony magához hívta az állatokat, amikor Péter elkísérte Rózsát sétálni az éjjel teremtett, takaros kertbe.

– Na kedveseim, eljött az ideje, hogy a fiam szemét felnyissuk. Én ebéd után ismét sóhajtozni kezdek majd a kis ház után, és tudom, Petikém majd újra megfordítja azt a csoda gyűrűjét, hogy megvigasztaljon. Ma éjszaka azonban fontos feladatotok lesz nektek is! – magyarázta az asszony az élénken figyelő állatoknak. – Te kiscicám, ébreszd fel Rózsát, mikor Péter már azt hiszi, mélyen alszik és csald le a nappaliba, hadd lássa az a lány, miféle varázslat teszi, hogy éjjelente viskóból palota, palotából meg újra viskó válik.

– Baj lesz abból! – nyávogott Éjjel figyelmeztetően, hátra csapva füleit az ötlet hallatán. Nem tetszett neki a gondolat, hogy kisgazdája titkát a folyton morgó, elégedetlenkedő királykisasszonynak elárulja.

Ágnes asszony azonban csak nyugtatóan megsimogatta a kandúrt.

– Ne aggodalmaskodj kiscicám, mindent kitaláltam, majd meglátod! – ígérte, mintha csak ő is értené a berzenkedést. Aztán Kajla kutyához is odafordult, és őt is becézőn megsimogatta. – Neked meg kiskutyám, az lesz a dolgod, hogy hagyd azt a lányt elmenni, ha Petikém gyűrűjét elcsente, mert biztosra veszem, hogy ezt fogja tenni. Tégy úgy, mint akit nem zavar az egész, ha azt látod, hogy eloson.

Kajla hangosan morogva mutatta ki foga fehérjét, a gazdasszony azonban nem ijedt meg a vicsorgástól, jól ismerte már az állatokat. Úgy fogta ráncos, madárcsontú kezei közé Kajla pofáját, ahogy kölyök korában, és bátorítóan rámosolygott.

– Bízz bennem kis Kajlám, meglátod, tudja ez a vénasszony mit miért csinál!

Kajla abbahagyta ugyan a morgást, de még mindig az orrát húzta, füle egészen busa nagy fejéhez simult. Ágnes asszony azonban nem szólt többet, csak megpaskolta a fejét.

Este aztán, amikor egyedül maradtak az állatok vacsora tájt, Kajla aggódva fordult barátjához.

– Mit fogunk tenni, Éjjel?

– Amit a gazdasszony kért – felelte a kandúr, elnyújtózva a kandalló előtti kereveten. – Ne feledd, mindig jó volt hozzánk és Péter gazdát senki, még talán Julcsa se szereti nála jobban. Ha azt kéri tőlünk, hogy hagyjuk, Rózsa hadd lopja el a gyűrűt, hát azt tesszük.

– És ha Rózsa nem lopja el a gyűrűt?

Éjjel idegesen lengette a farkát, miközben megvakarta a füle tövét.

– Akkor gondolom, Péter gazda felesége lesz – morogta fancsali képpel. – De biztos ellopja, ha a gazdasszony ezt hiszi – vonta meg a vállát aztán bizakodva. – A gazdasszony az ilyenekben sose téved, emlékszel, a molnárnak is azonnal megmondta múlt télen, hogy a lánya csente el a száradni kitett diót a párkányáról.

– Igazad lehet – bólintott Kajla kis gondolkodás után, és egészen megnyugodva elheveredett a jó puha báránybőr szőnyegen. – Remélem, Péter gazda nem haragszik majd nagyon.

Ezt bizony Éjjel is remélte, mégis, amikor eljött az este, pontosan azt tette, amit a gazdasszony kért. Mikor látta, hogy Péter kikel az ágyból és kioson a szobából, Éjjel azon nyomban felpattant és halk nyivákolással pofozni kezdte a mancsával Rózsa arcát. A lány méltatlankodva nyögött és morgott álmában, megpróbálta a kandúrt arrébb lökdösni, Éjjel azonban nem hagyta magát.

– Mit akarsz már, buta dög? – méltatlankodott Rózsa morcosan, amikor a kandúr mindkét mellső mancsával az arcára támaszkodott, és ezúttal már fel is ült az ágyban, hogy Éjjelt kidobja maga mellől.

Több se kellett a kandúrnak, leszökkent az ágyról, aztán Rózsa selyem hálóingének alját fogai közé csípte, úgy sürgette a lányt is, hogy keljen ki onnan.

– Mi bújt beléd, Éjjel? – kérdezte Rózsa elámulva, de a macska csak akkor engedte el a ruháját, amikor a takarót félrehajtva ő is felállt. A leány csodálkozva ráncolta a homlokát, amikor a macska az ajtóhoz szaladt és ott megállva, jelentőségteljesen visszanézett rá. – Csak nem éhes vagy?

Éjjel méltatlankodva nyávogott, és sürgetőn megbökte az ajtót.

– Mutatnál valamit?

„Na végre” gondolta Éjjel és a mozdulatot még egyszer megismételte. Aztán egyszerűen kiosont a szobából és remélte, hogy Rózsa követi majd. Így is lett, a lány kíváncsian szegődött a kandúr nyomába, még arra is gondja volt, hogy csendesen, lábujjhegyen lépjen. Emberhez képest egész jól osont.

Éjjel egészen a nappaliig vezette a lányt, aki kíváncsian lesett be a helyiségbe. Épp akkor értek oda, amikor Péter a gyűrűt az ujján megfordította. A palota falai azonnal olvadni kezdtek, Rózsa csodálkozva állt az ajtóban, a szeme egész kikerekedett a döbbenettől. Péter álmosan, nagyot ásított, miközben a falak lassan szertefoszlottak és a palotából ismét kopott, huzatos viskó vált. Éjjel ismét megragadta fogával a lány hálóingét és sürgetően megcibálta.

Azonnal felocsúdott erre a lány, sebtében hevert el a földre terített takarón, ami ismét megjelent az egyszobás kis kalyibában, s amin mindig ébredt, ha reggelre köddé lett a díszes palota. Péter olyan fáradt volt, hogy észre se vette mindezt, épp a szemét dörzsölte az öklével. Aztán újabb hatalmas ásítással szinte megtántorodott, úgy dőlt a kandalló előtt fekvő lány mellé, akár egy fatörzs, amit épp kivágtak. Mire feje a szalmára ért, már hortyogott is álmában.

Éjjel felszökkent a kandalló zugba és ott összegömbölyödött. Kíváncsian leste, hogy na most ugyan mi lesz, csupán sárgán villanó szeme különböztette meg a zugban megbújó többi árnyéktól. Rózsa halkan ült fel, a kandúr szívesen a nyakába szökkent volna dühében, hogy minden karmát porcelánfehér bőrébe mélyessze, amikor a leány a rézgyűrűt nagy odafigyeléssel lehúzta Péter kezéről és a saját ujjára húzta.

Kajla kutya lustán emelte meg a fejét, amikor a királykisasszony elosont mellette, aztán nagyot ásítva visszahevert a helyére, mintha őt ugyan cseppet se érdekelné, mit csinál a lány. Rózsa széles mosollyal surrant ki a házból, az ajtó is alig nyikordult mögötte.

Nem úgy az ágy, amikor Ágnes asszony kifordult a fal felől és szomorúan magányos, mély álmát alvó fiára pillantott.

– Ügyesek voltatok kedveseim, köszönöm – suttogta a sötétben, s amikor Kajla az ágyára hajtotta a fejét, megcirógatta a kutyus fejét. – Hagyjuk most aludni a fiamat, pihenjetek le ti is! Nagy feladatotok lesz holnap.

Éjjel szomorúan szökkent le a gerendáról, de hiába kereste a helyét az ágyon, vagy Péter mellett, sehol sem volt maradása. Hiába örült, hogy a gazdasszonyát boldoggá tette, egy kicsit azért mégiscsak bántotta, hogy segített a királykisasszonynak meglopni Péter gazdát, és persze a kíváncsiság sem hagyta nyugodni, hogy vajon miféle feladat várhat rájuk másnap. Végül Kajla macskai közt talált nyugtalan pihenésre, de még a kutyus meleg testéhez bújva is csak nehezen, felületesen aludt. Nem csoda hát, hogy elsőként neszelt fel, amikor Péter reggel felfedezte, hogy nem csak Rózsának, de a kígyókirályfitól kapott rézgyűrűnek is nyoma veszett.

A legény bánatosan roggyant le a házikó egyetlen nyikorgó székére és fejét keserűen két tenyerébe hajtotta. A neszre Ágnes asszony is megébredt, s azon nyomban, álomittas hangon kérdezte a fiát.

– Rossz álmod volt, Petikém?

– Ha csak álom lett volna! – jajdult fel a fiú bánatosan. – Jaj édesanyám, oda lett a kígyókirályfi ajándéka és vele minden szerencsém! Rózsa ellopta azt is, akár csak a gyűrűmet.

Éjjel bűntudatosan osont közelebb, hogy az asztalra felszökkenve, nedves orrával vigasztalóan megbökje a fiú kezét, Kajla meg lehajtott fejjel a szék mellé kushadt. Rémesen érezték magukat mindketten a gazdájuk bánatát látván, Ágnes asszony azonban ujját a szája elé emelve csendre intette őket.

– Egyet se bánd fiacskám, nem is kell ebbe a házba olyan lány, aki meglopja a családot – fordult az asszony a fiához, vigasztaló szavakkal. – Az ékszert meg ne bánd, ha újra lányt kérnél, odaadom neked ezt. – Azzal az asszony felállt és az ágy lábánál álló szekrénykéből fiókjából előhúzott egy fényesre kopott diófagyűrűt. – Legnagyobb kincsem ez, apádtól kaptam, amikor a kezemet megkérte. Olyan lánynak add kérlek, aki a szeme fényénél is jobban félti, és akkor örömmel neked adom.

Péter meghatottan ragadta meg az asszony kezét, az arcán azonban nem enyhült meg a bánat.

– Jaj, édesanyám, nem jegygyűrű volt az, hanem varázsgyűrű! – magyarázta elfúló hangon, és a szemét zavartan lesütötte, amikor az anyja kérdőn felvonta a szemöldökét. – Azzal a gyűrűvel tettem palotává ezt a kis házat, hogy Rózsa kedvére tegyek. Amit csak kívántam, megadta nekem a gyűrű, de Csusza jól a lelkemre kötötte, hogy soha, senkinek el ne áruljam a titkát a varázsnak, mert baj ér, ha az emberek megtudják. Milyen igaza volt!

Ágnes asszony bátorítóan simogatta meg a fia fejét.

– Ha így áll a dolog, fiam, küldd utána annak a lánynak ezt a két okos állatot – tanácsolta és meleg mosollyal a két bűntudatosan figyelő állatra pillantott. – Én ugyan nem értem a beszédüket, de biztosra veszem, hogy ha szépen kéred őket, visszahozzák neked azt a varázsgyűrűt.

– Vissza, vissza!

Kajla lelkes farokcsóválással pattant fel, még a fejét is majdnem beverte az asztal lapjába. Éjjel sem maradt el mögötte, hangos dorombolással okos gazdasszonyuk kezéhez dörgölőzött.

– Bizony Péter gazda, bízd csak ránk a gyűrű dolgát! Rózsa kedvel minket, biztos a kezéhez enged, sokszor vele is aludtam. Nem lesz nehéz lelopni az ujjáról a gyűrűdet.

Ráállt Péter a tervre, nem is kellett sokat győzködni. A gazdasszony jól az állatok lelkére kötötte, amíg a fia nem figyelt, hogy a gyűrűt haza ne hozzák, egyenesen Julcsához vigyék és úgy hagyják a leánynál, hogy az meg ne tudja, hogy ők vitték oda! Aztán a kikísérte a kapuba bús fiát, és vele együtt integetett a távozó állatoknak.

A nap még delelőre se ért, amikor az állatok elérték a falu határát. Jól tudták, merre kell tartaniuk. Messze a távolban, hét határon túl a királyi palota tőszomszédságában ott ragyogott az aranyos palota egy domb tetején, éppolyan, amilyet Péter minden másnap teremtett a kis kalyibájukból, hogy feleségének kedvére tegyen. Két egész napon és két éjszakán át mendegélt a két barát, csak annyi pihenőt engedélyeztek maguknak, amíg valami maradékot kerítettek a falvak környékén vagy az erdőben fogtak egy-két madarat, apró rágcsálót és egy kicsit aludtak. Mire a palotát körbeölelő fal tövébe értek már fáradtak, éhesek voltak mindketten, Kajlának csak úgy lógott a nyelve.

Rózsa kisasszony épp a kertben sétálgatott kart karöltve a kocsissal, aki két hete őt meg Péter gazdát hazahozta. Na, több se kellett az állatoknak! Kajla azon nyomban vonítani kezdett, s nem kérette magát Éjjel sem. Olyan keservesen kezdett nyávogni, ahogy kölyök korában sírt, amikor a fa tövében hagyták. Azonnal felfigyelt rájuk a királykisasszony, s amint meglátta őket, nagy örömmel csapta össze a két tenyerét.

– Nahát, odanézz Jóska! Még a kutya meg a macska is eljött attól a gyalázatos koldusfattyától! Látod, mondtam én, hogy nem lehet azt szeretni, még az állatok se akartak ott maradni vele.

Éjjelben csak úgy lobogott a harag. Mind a húsz karmát a puha földbe vájta, amíg a királykisasszony azzal volt elfoglalva, hogy Jóskával kinyittassa a kaput, s bizony Kajla torkából is halk morgás tört elő a korábbi vonyítás helyett.

– Ej, de megharapnálak! – csaholta Kajla, amikor a lány a fejét megsimogatta, de azért csak odabújt a lábához, kis híján fellökte, mintha bizony úgy örülne neki, sose akarna már innen elmenni.

– Én meg szívesen kikaparnám a szemét – nyávogta Éjjel is, amikor Rózsa felkapta és a mellére ölelte, de azért úgy tett, mintha ő is örülne. Csak úgy nyomta fejét a lány álla alá, s hogy közben a karma a selyemruhába akadt és a finom anyagot alattomosan felszaggatta? Merő véletlen volt, elvégre falusi macska lévén nem szokott ilyen finom anyagokhoz.

A királykisasszony nagyon örült, hogy az állatok elszöktek és az övéi lettek, nem győzte mondogatni, hogy lám, mennyivel jobban lehet őt szeretni, mint azt a semmire kellő legényt, mennyivel jobb dolga lesz Éjjelnek és Kajlának vele. Egész délután becézte őket, finom falatokkal megetette, aztán még egy nagy fonott kosarat is a szobájába tetetett, ahol majd az állatok alhatnak.

Amikor eljött az este, Kajla és Éjjel összebújt a kosárban, onnan lesték, ahogy a leány lefekvéshez készülődik. Még a gazdájuk rézgyűrűjét is levette és a többi drága ékszerrel együtt a fésülködőszekrényen álló, fedeles kerámia dobozkába tette.

– Hogy fogjuk onnan megszerezni, Éjjel? – suttogta Kajla aggodalmasan.

– Hát úgy, hogy felmászok és leverem a dobozt – felelte Éjjel megnyugtatóan, miután a gazdagon telefaragott asztalkát alaposan szemügyre vette. Biztos volt benne, hogy fel tud ugrani rá, de ha mégsem, úgy okoskodott, hogy a vastag brokátfüggönyökön egész biztos feljut majd.

– Csak azt nem tudom, után hogy jutunk ki innen. Ha eltörik a doboz, hamar felkelnek.

– Azon ne aggódj! – Kajla büszkén húzta ki magát ültében. – Amikor a királykisasszony délután labdázott velem, hagytam, hogy a labda a bokorba guruljon. Azt hitte, nem találom, azért keresem olyan sokáig, de én közben a kerítés tövébe lyukat kapartam.

– Okos dolog volt – dorombolt Éjjel elégedetten.

Türelmesen várták, hogy a királykisasszony is és a kocsis is mélyen elaludjanak, csak akkor keltek ki óvatosan a kosarukból, amikor Jóska már hangosabban hortyogott, mint ahogy Markos gazda disznói röfögnek. Éjjel azonnal a szekrény tetejére szökkent és ott a sok-sok csecsebecsét meg érdes illatú pacsulis fiolát gondosan kikerülve a kis dobozhoz osont. A tető meg se moccant, amikor rátette a mancsát.

Csinos fém csatocska zárta le apró lakattal, aminek kulcsát a királykisasszony lefekvés előtt a fiókba csukta.

– Kész vagy? – kérdezte a kandúr suttogva és a szekrény szélére tolta a dobozt.

Kajla szótlanul biccentett. Éjjel gonosz vigyorral villantotta ki apró fogait, aztán utoljára még az ágy felé sandított, és nagyot taszított a takaros kis dobozon. Fülsértő csattanással tört ezer darabra a porcelán, amint földet ért, csak úgy csörögtek és zörögtek a száz felé guruló ékszerek.

A kandúr azonban nem figyelte, merre esnek, barátjára hagyta, hogy megtalálja a gyűrűt, ami gazdájuk szagát magán viseli. Ő maga nagy szökkenéssel rugaszkodott el a szekrényről, aztán hoppá, máris hangos nyávogással az ágyon termett. Egyenesen a kótyagos, ijedten ébredő pár ölében landolt és húsz karmát azonnal Jóska kocsis karjába mélyesztette.

Úgy sikított a királykisasszony mintha nyúznák, s bizony Jóska sem volt csendesebb! Csak úgy pattogtak a válogatott szitkok a szájából, miközben hasztalanul megpróbálta Éjjelt lerázni magáról. A kandúr azonban ügyesen cikázott a pár közt, hol egyiket harapta meg, hol a másikat karmolta össze. S közben ügyelt rá, hogy a nagy kapálózástól mindketten jól belegabalyodjanak a puha selyem dunyhákba.

De már erre a nagy hangzavarra az ajtó is kivágódott, berohant a szobalány kezében az éjjeli viharlámpával, s ahogy az ágyon cikázó fekete szellemet meglátta, ő is nagyot sikoltott. Épp amikor Kajla kutya szájában a gyűrűvel előbújt az ágy alól.

– Megtaláltam, Éjjel! – vakkantott diadalmasa.

– Akkor iszkiri!

Úgy spurizott egymás mellett a két állat, mintha az irhájukért futnának, s bizonyára így is lehetett, noha megállni nem állt meg egyikük sem, hogy megbizonyosodjanak erről. Sebesen trappoltak végig a palotán, el a hercegi pár szobája felé rohanó szolgálók és őrök mellett, egyenesen ki a kertbe, be a bokrok közé, ahol Kajla délután lyukat ásott.

Mire a királylány rájött, hogy eltűnt a varázsgyűrű, amit Pétertől lopott, Kajla és Éjjel már rég túl járt a környező kiserdőn és még két falun. Két nap és két éjjel volt az út haza is, de vidámabb hangulatban bizony csak úgy rohant az idő. A két barát szinte észre se vette s már a faluhatárban baktattak, közel a réthez, ahol régen Julcsa és Péter együtt töltötte a napokat.

Aznap csak Julcsa volt kinn, a libákat etette, ahogy máskor, s közben jókora keszkenőt hímzett.

– Te Kajla, add nekem azt a gyűrűt. Odaviszem, Julcsa közelébe rejtem, itt biztosan megtalálja – javasolta Éjjel, barátja pedig azonnal rá is állt a dologra.

A kandúr szájába vette a gyűrűt és a magas fűben közel osont a lányhoz, alkalmas helyet keresett a gyűrűnek, olyat, ahol Julcsa biztosan megtalálja. Az elemózsiás kosár mellé tenni épp ideális megoldásnak tűnt. A kandúr óvatosan, hátulról kerülte meg a lányt, csak úgy lapult a harmatillatú földhöz, nehogy Julcsa fekete fülének hegyét vagy vígan járó farkincáját észrevegye. A lány azonban egészen belemerült a kézimunkába, keserédes dalocskát dúdolt, miközben a tű sebesen járt az anyagon.

Kökény szemű az én kedves galambom, Két szemében van az én mennyországom; Két szép szeme, mint a csillag, úgy ragyog, Mindegyikben egy mennyország mosolyog. – dalolta szomorú, csengő hangon, ahogy anyja tanította amikor még kisleányként elkísérte őt a fonóba. – Szeress engem, édes kedves galambom, Szerelmedért életem is odadom; Boldog leszek, mint az égi angyalok, Hogy ha elhagysz, bánatomba meghalok.

Fel sem figyelt arra, amikor Éjjel a kosara mellett a földre ejtette a gyűrűt, aztán éppolyan óvatosan, mint ahogy érkezett, elsomfordált.

De azt bizony a kandúr sem vette észre, hogy amikor a gyűrűt ott hagyta, Julcsa egyik libája csigának nézte azt és egyetlen falásra lenyelte.

– No, most már haza mehetünk – vezényelt büszkén, amikor visszatért barátjához.

– Péter gazdának mit mondjunk, hová lett a gyűrű? – kérdezte Kajla, miközben hazafelé baktattak.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Éjjel. – Majd azt mondjuk, hogy nem volt a királykisasszonynál.

Így is tettek. Péter nagy örömmel fogadta őket, ám amikor meghallotta, hogy a gyűrű nincs meg, egészen nekikeseredett.

– Jobb ez így fiam – csitította az anyja, aki úgy hitte, hogy a gyűrűt az állatok Julcsánál hagyták, s biztos volt benne, hogy a leány majd visszahozza az ő Petijének, amikor megtalálja, ő pedig ezzel meggyőzheti a fiát, hogy lám, mennyivel derekabb, becsületesebb egy ilyen lány, mint az a királykisasszony, aki őt meglopta.

Julcsa azonban nem jött másnap, sőt, harmadnap se.

Péter szomorúan szedelőzködött fel harmadnap, hogy kimenjen a rétre papsajtot szedni az anyjának meg Bori kecskét meglegeltesse. Azon merengett, vajon most, hogy se palotája, se varázsgyűrűje, és már Rózsa sincs itt, hogy a munkája miatt panaszkodjon, vajon Markos gazda visszafogadná-e kondás legénynek, vagy akár csak napszámosnak.

Úgy elmerült a gondolatai közt, hogy eszébe se jutott; Julcsa talán ma is kint lesz a libákkal a réten. Csak amikor a hímezgető lányt meglátta, akkor szorult össze a szíve a bánattól. Azt sem tudta zavarában, mit tegyen, főleg, amikor Julcsa felnézett és kis habozás után, tétova mosollyal felé integetett. Szerencséje volt, hogy Kajla kutya és Éjjel is elkísérték!

– Julcsa, Julcsa! – ugatott Kajla lelkes farokcsóválással és a leányhoz rohant, hogy a kezét alaposan összenyalja örömében. Csak Éjjel maradt a gazdája mellett, ő inkább a legény nadrágjába vájta tíz karmát, ahogy dorombolva felágaskodott mellette.

– Menj, köszönj neki te is – tanácsolta kaján nyávogással.

– Ugyan Éjjel, hogy tehetném? – sóhajtott a legény bánatosan. – Biztos szörnyen haragszik rám, amiért… Nos, tudod. Rózsa miatt.

– Csak annyira, amennyire kölyök korotokban haragudott, amikor a bicskával a keszkenőjét szétvágtad.

– Az egész más volt, buta félreértés! – védekezett Péter fülig vörösödve.

– Meg amikor azzal dicsekedtél, hogy a Molnár Pannika a legszebb lány és veled fog a Szent Iván napi táncházban táncolni.

Péter elgondolkodva hümmögött. Valóban, Julcsa azt is megbocsátotta neki, amikor később, az máglya meleg fényében bocsánatot kért tőle. Még táncolt is vele egyet, aztán azt is hagyta, hogy a házuk kapujáig kísérje és ott búcsúzóul arcon puszilja.

– Na, menj oda már! – nógatta Éjjel. – Vagy ha te nem is jössz, én megyek.

Sóhajtva adta meg magát Péter, s bár a rossz érzés egyre nehezebben ült a gyomrában, mégis követte állatait. Julcsa mosolyogva paskolta meg maga mellett a földet, amikor mellé ért. Péter zavartan ült le, az apróbb fűszálakat piszkálta, azt sem tudta, mit mondjon.

– Hiányoztál – törte meg végül Julcsa a csendet, tekintete azonban a kezében tartott hímzésen csüngött. – Rég nem jöttél ki hozzám.

– Rózsa… nem szerette – felelte Péter bizonytalanul, két karját felhúzott térdére támasztva, s amikor látta, hogy Julcsa mindössze szomorúan biccent, nagyot sóhajtott. – Anyámnak volt igaza, ostoba szamár voltam. Ő se akart engem, meg… Én se őt. Nem igazán.

– Akkor minek hoztad ide?

Péter vállat vont.

– Mondom, ostoba voltam.

Julcsa dühösen szisszent, amikor a tűt olyan hirtelen nyomta át a kendőn, hogy az az ujjába szaladt.

– Igazi szamár – értett egyet, miután lenyalta ujja hegéről a kiserkenő vércseppet. – Na és most hol van a palota meg a… királykisasszonyod? Egy ideje nem láttuk egyiket se.

– Tényleg érdekel?

Julcsa megbotránkozva nézett a mellette ülő legényre, aztán egyet gondolva a vállával meglökte a fiú vállát.

– Persze, hogy érdekel – felelte csendesen. – Hát milyen barát lennék, ha nem érdekelne, hogy mit művel az én legjobb, szamár barátom?

Péter halkan nevette el magát, azonnal érezte, hogy a kellemetlen feszültség, ami már hetek óta, jóval Rózsa eltűnése előtt a vállába költözött végre elillan, mintha a lelke könnyebbült volna meg. Éjjel dorombolva szökkent a legény ölébe, ő pedig mindent töviről-hegyikre elmesélt Julcsának, nem hagyott ki semmit. Se a kígyócskát, akiről kiderült, hogy kígyókirályfi, se a varázsgyűrűt, amiről lelkére kötötték, hogy senkinek se beszéljen. Végtére is, nem volt már úgyis mindegy az egész?

– Téged kellett volna megkérjelek, amikor hazatértem – fejezte be végül a történetet szégyentől égő arccal, bánatosan. – Most már sose tudom apádnak bizonyítani, hogy nem jutsz koldusbotra, ha hozzám ad.

– Ne butáskodj, apám tudja, hogy nálad dolgosabb legény nincs az egész faluban – nevetett Julcsa, aztán egyszerre megállt a tű a kezében, és egész arca lángra borult zavarában. – Ha az a királykisasszony már nem lenne a jegyesed, biztos neked adná a kezem. Nekem varázsgyűrű helyett egy akármilyen jó lenne. Még egy olyan kis fűből font is, amilyet gyerekként adtál a szülinapomra.

Éjjel úgy vigyorgott, mint amikor rigót sikerült fognia az alsó ágról, de szólni nem szólt semmit. Mindössze hangos dorombolással figyelte, ahogy kisgazdájuk nagyot nyel és egészen kipirulva megragadja Julcsa kezét.

– Egy diófagyűrűhöz mit szóltál?

– Csak ha már Rózsával beszéltél és bármilyen gyűrűt adtál neki, azt visszakérted! – figyelmeztette Julcsa szigorúan, miközben Péter kezét megszorította. Aztán visszahúzva a kezét, melegen a fiúra mosolygott. – Utána örömmel elfogadom.

Addig beszélgettek ezután, míg Julcsa libái jól nem laktak. Péter hazáig kísérte a lányt, aztán ő maga is hazatért, hogy az anyjának elmondja: elmegy másnap még egyszer, utoljára a városba és a királykisasszonyt megkéri, legyen boldog mással nem valók ők egymáshoz, mert ő a Julcsát feleségül szeretné aztán kérni.

Ej, örült Ágnes asszony a hírnek, nem győzte a fiát öleli, csókolni nagy örömében.

Másnap útra is kelt Péter, ment egyenesen a királykisasszonyhoz. Nem telt bele öt napba se, jött haza vidáman a legény, nagy kacagva mesélte, hogy egészen elsápadt a királykisasszony amikor meglátta. Azt hitte, menten békává vagy más csúfsággá átkozza őt, most, hogy a gyűrűjét visszakapta, s egész megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy a legény csak annyit akar, hogy váljanak el szép csendesen.

– Még a király is örült, hogy a lányát mégiscsak odaadhatja Héthatár grófjának, bár úgy hiszem, Rózsa a kocsisuk kezének jobban örülne – nevetett Péter az asztal mellett ülve, miközben édesanyja köménylevesét kanalazgatta. Aztán nagy komolyan az ágy lábánál összebújó, bűntudatos állatokra pillantott. – Na de most már igazán mondjátok meg, mit tettetek azzal a gyűrűvel, ti mihasznák?

Éjjel zavartan vakarta meg a füle tövét, Kajla meg bánatosan lesunyta a fejét.

– Elhagytuk hazafelé jövet – vallotta be a kandúr kis habozás után, mert hát, ha Julcsa nem találta meg, akkor valóban ez történt, nem igaz? Elhagyták a réten.

Péter morgolódott ugyan egy darabig, próbálta kifaggatni őket, hogy ugyan merre hagyták el, de amikor az állatok csak hebegtek-habogtak, végül rálegyintett a dologra. Már nem hiányolta annyira a gyűrűt, elhitte, amit Julcsa mondott, hogy az apja valóban áldását adja majd a lánykérésre.

Azért másnap előbb Markos gazdához ment el, hogy a régi munkájáról megalkudjanak. Az öreg gazda örömmel fogadta vissza a dolgos, megbízható legényt a béresei közé.

S ahogy Julcsa előre megmondta: Takács úr is boldogan adta lányát a legénynek. Mindössze azt kötötte jól a lelkére, hogy több szamárságot ne művel most már, hogy elveszi a lányát és Julcsával mindig, mint a galambbal, olyan finoman bánjon!

A réten ülték meg a lagzik, ahol a fiatalok megismerkedtek. A lángvörös pipacsvirágok közé felállított asztalok mellett késő éjszakába nyúlóan folyt a tánc, a beszélgetés. Az ünnepség közepén fordult csak Julcsa boldog mosollyal az urához, hogy szégyenlősen szájon csókolja.

– Tudod Peti, én már csak attól félek, hogy más lányok nem fogják tudni, hogy házas ember vagy, ha gyűrűt nem húzok az ujjadra – jegyezte meg, miközben csalafinta mosollyal előhúzott a ruhája zsebéből egy ismerős rézgyűrűt és meghökkent férje ujjára húzza. – Tessék! Ásó, kapa, nagy harag se válasszon el minket most már!

Péter szólni se tudott a nagy csodálkozástól, csak meredt bambán a megkerült gyűrűre.

– Honnan…?

– Apám levágta Gedeont a nászra – nevetett Julcsa, és az előttük álló hatalmas tálra mutatott. – A begyében találtam, amikor anyámmal elkészítettük.

Péter hangosan kacagta el magát, a könnyei potyogtak a nagy örömtől, aztán felpattanva megcsókolta nejét és a táncolók közé húzta. Nem csak Kajla és Éjjel, de bizony a faluban minden macska és kutya velőscsontot kapott aznap a nász tiszteltére!

Másnap pedig leült az ifjú pár Ágnes asszonnyal, hogy az új, takaros házukat megtervezték. Még ma is ott élnek, ha meg nem haltak azóta.

 

~*~*~*~

A történet egy írástechnikai játékra készült, ahol a feladat így szólt: „Válassz egy népmesét és meséld újra egy mellékszereplő nézőpontjából.” Az általam választott mese az egyik kedvenc gyerekkori népmesém volt, aminek címe: A kígyókirály gyűrűje. További jópofa feladatokat találhattok a molyon, ahol akár csatlakozhattok is a kihíváshoz. 🙂 Vagy csak a magatok szórakozására megírhattok akármit a feladatok közül. 😉 😀

Olvasnál még?

1 hozzászólás

  1. […] Az ide született mindenféle írásokat a molyon egy polcra rendezve meg is találhatjátok, az Éjjel és a varázsgyűrű című népmese átiratot pedig ide a blogra is feltettem – ez volt kétségtelenül a […]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük